VI.

Az ötödik napon betoppant Dobó. Nagy örömmel fogadták, s mióta a ház ura rabul esett, évek óta ez volt az első eset, hogy felrakták az asztalra az arany és ezüst edényeket. A házat valami szokatlan derültség sugározta be.

Az asszony mindamellett félgyászban és ékszer nélkül jelent meg az asztalnál, és érdeklődéssel hallgatta a hireket, amiket Dobó Bécsből és az országban levő urakról tudott.

Mert, hogy abban az időben nem voltak hirlapok, csak levelek utján meg egy-egy ilyen vendégtől lehetett megtudni, mi történik a politikai világban s az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott bimbót.

Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé. Nem lehetett az örökké vérző sebhez nyulni, mig maga az asszony nem kezdte meg.

– Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed? – szólt végre az asszony, mikor a cselédség eltakarodott az ebédlőből.

Oh hogy elnedvesedett a szeme! Oh milyen felleg ereszkedett ettől a kérdéstől a szobára!

Dobó a fejét rázta:

– Mig ez a szultán meg nem hal, azt hiszem nem szabadul ő haza.

Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki az emberek a gondolatukat, amint a fejökben megszületett.

Hogy erre az asszony arca elborult, Dobó boszusan szólott:

– Dehát meddig akar élni? Az ilyen zsarnokok nem szoktak tisztes vénségben kimulni!

És vigasztalón tette hozzá:

– Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.

Az asszony tagadón ingatta a fejét.

– Nem hiszem Dobó uram. Az én uramat nem kincstári szerzemény-képen tartják fogva, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle. Igértem én már érte mindent, – folytatta búsan, – azt mondtam: vegyék el minden birtokunkat, ami a Dunán tul van; vegyék el minden arany és ezüst marhánkat, s még ezen kivül odafizetjük minden évben adóul minden jövedelmünket. A basák zsebreteszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem is felel nekik.

– Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni

– Nem lehet onnan másképen kiszabadulni? – kérdezte Mekcsey.

Dobó felelt rá:

– A Héttoronyból? Sohse hallottál a Héttoronyról öcsém?

– Hallottam biz én, de azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha az ember nagyon akarja.

– Édes Mekcsey uram, – szólt az asszony, – gondolhatja-e, hogy az én uram, meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csusztam-e föl térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem irni ezt az én boldogtalan uramnak.

S hogy erre az asszony sirva fakadt, kinos szünet állt be a teremben.

Azonban az asszony letörülte a könnyeit és Tinódyra nézett:

– Sebők deák, – mondotta mosolyt erőltetve az arcára, könnyekkel vendégeljük-e a mi házunk barátait? Nosza vegye elő a lantot, és amiket az uram szeretett hallani, – szólt új könnyeket törülve le a szeméről, csak azokat Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, mig kegyelmed énekel, és azt képzeljük: ő is közöttünk ül.

Három év óta nem pendült meg itt ebben a házban a Sebők deák lantja. A fiuk már előre fölvidámultak az engedelemtől.

Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárszerü hangszert.

A Judit asszony históriáját mondta el csöndes elbeszélő hangon, miközben ujjaival a dallamot verte hozzá.

Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben mindenki a szultánt értette, de haj hol van Judit asszony, aki elpusztitaná őt a földszinéről.

Azonban mikor az ének közepére ért, egyszercsak megváltozott a dallam az ujjai alatt, s ő mélyen búgó lágy hangon ilyen énekbe fogott:

_Sirva veszékel most szegény Magyarország_ _Mert tőle távozék hangosság, vigasság_ _Belőle kikele sok fényes gazdaság_ _És fogságba esék sok fényes uraság._

Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig.

Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.

– Folytathatom-e, kérdezte esdő hangon Tinódy.

Az asszony a fejével beleegyezőn intett.

Tinódy aztán elénekelte hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török, hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután Konstantinápolyba.

A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:

_Fohászkodik mostan sok gyakor sirással_ _Asszony-feleségöd az két szép fiaddal._ _Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,_ _Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal._ _Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,_ _Kik szivvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,_ _Egynehány közülök tétova bujdosnak,_ _Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak._

Itt már maga a lantos is elfulladt a sirásban. Merthiszen ő volt az a tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az ő urát.

A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt átölelve kiáltotta:

– Nincs árvább, elhagyottabb nálunknál a földön!

Egynéhány perc telt igy el a szomoru házban, aztán Dobó szólalt meg tompa keserű hangon:

– Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is, lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan erős-e az a börtön?

– Én szabad ember vagyok, szólt Mekcsey fölállva, és esküszöm a Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet az életem árán is kiszabaditom Török Bálintot!

– Veled megyek! – szólt Gergely fölállva, – veled tartok minden veszedelmen át az én uramért, atyámért!

– Anyám, – szólt megrázkódva az ifjú Török János. Itthon maradjak-e, mikor van ember, aki az apám szabaditására indul?

– Őrültség! – szólt sápadtan az özvegy.

– Ha őrültség, ha nem őrültség! – felelt Mekcsey kitüzesedve, én amit mondtam, megteszem.

– Én is veled megyek, – szólt röviden Tinódy. A karom béna, de talán az eszemmel használhatok.

– Mit akartok, – beszélt újból az özvegy. Amit két király meg egy királyi vagyon nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?

– Igaza van, asszonyunk őnagyságának, – szólt Dobó a nyugodtságát viszanyerve. Itt se pénz se mesterkedés nem használ, csak egyedül a szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.

– De ha az a jóakarat sohase jön meg? – pattant vissza Mekcsey.

Erre szomorú csend telepedett be a szobába.

VII

Másnap Dobó tovább ment. Nem marasztották, mert tudták, hogy számba van véve minden ideje. Mekcsey még ott maradt.

Behivta a szobájába Gergelyt és igy szólt:

– Megvártam, hogy alszunk egyet erre a tegnapi beszélgetésünkre. Nem magamért, mert én akármennyit alszom is arra, amit gondoltam, én lemegyek a török földre.

– Én meg veled tartok, – felelte Gergely határozottan.

– Elvégre is itthon most nincs háboru, aztán ki tudja, nem találunk-e valami egérlyukat?

– Ha felsülünk is a vállalattal, nem lesz okunk szégyelleni.

– Tinódyt elvigyük?

– Amint gondolod.

– Hát a Jancsit?

– Nem ereszti azt el az asszonyunk.

– Hát akkor ketten megyünk. Tinódyt hagyjuk itthon. Az öreg nem birja a kardot, sem a lovaglást.

– Amint gondolod.

– Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál utjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és éleszsze a szivek kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.

Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájok. Lovagló ostor volt a kezében, és szarvasbőr salavári sárgállott rajta. A fején széles karimáju debreceni posztósüveg. A lábán sárga csizma.

Mekcsey mintha egy elbeszélést folytatna, csak éppen egy pilantást vetett Jancsira, aztán nevetve szólott:

– Az ám: a vörös nyul házasodik!

És Jancsira tekintve, magyarázón mondta:

– Nem ismered akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.

– Kit? – kérdezte Jancsi érdeklődés nélkül való hangon.

– Fürjes Ádámot.

– És kit vesz el? – kérdezte Gergely mosolyogva.

Egy fakezü vén embernek a leányát.

Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.

– Cecey Évát? – kérdezte csaknem kiáltva.

– Azt azt. Ismered talán?

Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.

– Ne komédiázzatok tovább, – szólalt meg Jancsi a lábaszárára csapva az ostorral. Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok gyerek vagyok? Nem vagyok gyerek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.

– Hát elbocsát édesanyád? – kérdezte Mekcsey.

– Nem szóltam neki, de az mindegy. Hunyadon igazitani valók vannak a várban. Azt mondom, hogy bizza énrám.

– Ez jó gondolat! – szólt Mekcsey. Eszerint indulunk.

– Akár még ma. Én arra öltöztem.

– Megálljatok, – szólt Gergely még mindig halaványan, – te valamit emlitettél az imént Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy hirtelen koholtad?

– Amit Fürjesről mondtam?

– Az.

– Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja feleségül.

Gergely most már vörös volt mint a cékla. Az erek duzzadoztak a homlokán.

– Mi lelt? – kérdezte Jancsi. Ismered talán?

Gergely a szinéből kikelten járt föl és alá a szobában.

– Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!

– A te Évádat veszik el? – kérdezte bámulva Jancsi.

– Azt. De én nem hiszem.

És Gergely dühösen szinte toporzékolva kiáltotta:

– Megölöm a bitangot!

Mekcsey a saját nyugalmával akarta csillapitani.

– Megölöd. De hátha az a leány szereti?

– Nem szereti!

– Gondolod, hogy kényszeritik?

– Bizonyosan!

– És te szereted?

– Kisgyerek-korom óta.

– Akkor, mondotta Mekcsey, valamit kell tennünk.

És az ablak párkányára könyökölve folytatta:

– De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis összebarátkoztak?

– Hogy gondolsz ilyet, – felelte Gergely.

Mekcsey vállat vont.

– Leveleztetek?

– Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?

Mekcsey megint vállat vont.

A tornácon szapora kopogás hallatszott.

Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megforditotta benne halkan a kulcsot.

A következő percben lecsattant a kilincs.

Jancsi csendet intett.

Mert az öcscse volt a kopogó, s nem akarta, hogy az tudjon valamit az ő elhatározásáról.