XXI.

Ez a tolongás segitette be őket is.

A hidon álló őrök nem néztek senkit se és a stambuli utcákba belesodorta őket a nép.

Maguk se tudták hova mennek, csak úsztak az áradattal. Az áradat pedig fölfelé menőleg nyomult valami három utcán át. Akkor megállt. A tömeget katonák nyomták széjjel. Utat csináltak a persa bucsújáróknak.

Gergely magához szoritotta Évát. A többiek egy másik épület falához szorultak. Csupán szemmel vigyázták egymást.

Egyszercsak kivilágosodott az utca vége, s előtünt egy óriás nagy fáklya, aminőt a mieink sohasem láttak.

Mert nem aféle viaszfáklya volt az, aminővel Magyarországon kisérik a halottakat, hanem egy nagy vaskosár. Rúd végén tartotta a kosarat egy erős perzsa, s a kosárban kar nagyságu fahasábok lángoltak.

Ez az egy fáklya bevilágitotta az egész utcát.

Elől jött valami tiz gyászruhás barna ember. Rövidre nyirt bodros szakálluk és hátramaradt kis álluk mutatta, hogy perzsák.

Mögöttük egy fehér ló; a hátán fehér lepedő, a lepedőn nyereg; a lepedőn két x alakban keresztbe tett kard, s két fehér eleven galamb.

A két galamb lába oda volt kötve a nyereghez.

És a ló, galamb, kard, lepedő mind be volt hintve vérrel.

A ló után megint egy csomó gyászruhás ember. Valami keserves litániát énekeltek, amelynek minden sora ez a két szó:

_Husszein! Hasszan!_ és egy _hu!_ kiáltás, amely sajátságos dübörgő ropogással elegyedett.

A menet haladtával nyilvánossá vált, hogy ez a ropogás honnan ered.

Kétsorjában meztelen mellü perzsák következtek. Fekete ing volt rajtok sarkig érő; a fejük bekötve fekete kendővel, amelynek a sarka hátul a nyakukon lebegett. Csak mondom: a mellök volt meztelen.

És amint oldalt lépkedve jöttek, a Husszein-Hasszan szóra meglóbálják a jobb kezüket, a _hu!_ kiáltásra pedig a mellökre csaptak ököllel, a szivök tájékán.

Ez volt az a dübörgő ropogás.

A kék-veres folt a mellükön mutatta, hogy nem pápista módon veregetik a mellöket.

A mellverő perzsák lehettek körülbelől háromszázan. Oldalt állottak és csak a mellütés után tettek két három lépést.

Közöttük különféle szinü háromszögletes zászlók, többnyire zöldek, de van köztük fekete, sárga és vörös is.

A zászlók nyelén és itt-ott a perzsa gyermekek süvegén egy-egy ezüstkéz. Az Abbas martir kezét jelzi ez. Levágták ezt a kezet, mert inni nyujtott Husszeinnak, mikor a kerbelai csata után elfogták.

S mindig növekvő erővel hangzott az ének:

[Illustration]

Hasz-szán! Hu-szein! Hasszán! Hu![2]

A fáklyák új fekete csoportot világitanak meg, amely egy zöld lepedővel leboritott tevét környez. A teve hátán egy kis zöld sátor, s abban egy gyermek, akinek csak az arca látható, meg olykor a keze, amint a sátor nyilásán egy-egy marok fürészporfélét vet ki a gyászruhás emberekre.

De e csoport után valami különös zörgés és csörömpölés hallatszik időnkint.

Egy-két perc mulva feltünik a menet folytatása. Ezek is oldalt lépkedve jönnek, s gyászingbe vannak öltözve. De ezeknél az ing a hátukon van nyitva. A kezökben ujjnyi vastag láncokból való korbács. Oly nehéz, hogy két kézre fogják. Az éneksorok végződésénél hol a jobb vállukon át, hol a bal vállukon át a meztelen hátukra csapnak vele.

– Elájulok! – szólt Éva, mikor meglátta, hogy az emberek háta véres és hólyagos.

– Pedig még ennél rettenetesebb is következik, – felelte Gergely. Egy török rab beszélt nekem erről a gyászünnepről, de én nem hittem el, hogy az emberek véresre verjék magukat, mikor nem szükséges.

– Azt a gyermeket csak nem ölik meg tán?

– Dehogy ölik. Az a két galamb meg az a gyermek az mind csak jelkép. Éjfélkor a két galamb lábáról levágják a zsineget. A két galamb Hasszan és Husszein lelke. Nagy orditás kiséri az égbeszállásukat.

– És a gyermek?

– Az az árván maradt perzsa népet jelképezi.

– Mi következik még?

– Kardos emberek, akik a fejöket vagdalják.

És csakugyan egy véres menet következett, egy kép, aminőt csak a pokol-rémes álom fordithat az ember szeme elé.

Ezek már fehérbe voltak öltözve. A feje valamennyinek leborotvált. A jobb kezökben handsár. Balkézzel mindegyik a másiknak az övébe ragaszkodik, hogy részint magát tartsa, részint a mellette levő társát.

És ezek is oldalt lépkedve jönnek. A litánia-szerü ének itt már üvöltéssé erősödik, és az éneksorok végén minden handsár megvillan a fáklyafénynél, és megérinti mindenki a saját kopasz fejét.

Ezek már fürdenek a vérben.

Némelyiknek az orra és füle mellett patakban csurog a vér, és pirosra festi a rajta lévő lepedőt. A fáklyák sercegve égnek a szellő fuvásától, s olykor esőnkint hull a szikra a véres fejekre.

És a levegőt a vér párája neheziti meg.

Éva behúnyta a szemét, és Gergely mellére borult.

– Bajod van? – kérdezte Gergely aggodalmasan.

– Iszonyodom, – felelte Eva.

– Mondtam úgy-e, hogy maradj otthon. Nem nőnek való az ilyen út. Húnyd be a szemedet báránykám!

Éva megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét:

– Hát csak azért is nézem!

És bár sápadtan, de keményen nézte végig az iszonyú menetet.

*

Gergely nyugodtabb volt. Ő még gyermek korában megszokta a vér látását. Nem fáj az valami nagyon. Inkább az itt a megdöbbentő, hogy ezek az emberek nem sajnálják a véröket. És ilyen emberek ellen küzd a magyar több mint száz esztendeje szakadatlanul!

Eközben átpillant a véres tömegen az utca tulsó felére. Milyen különös az, hogy az ember észreveszi, ha valahonnan erősen nézik!

És őt nézte valaki.

A fáklyák fényénél látta, hogy két ember szeme mered reá.

Az egyik egy örmény, a hollófekete aga volt az, akinek a katonáit a levegőbe röpitette.

A másik Jumurdsák.