XII.

Gergely leborult a fűbe, mintha ő is aludna. De nem akart aludni, bármilyen fáradt volt is. Félszemmel föl-fölvizsgálódott az égre, hogy összeérkezik-e a hold azzal a hosszú tutajforma szürke felhővel, amely mozdulatlanul látszik állani az ég közepén. (Ha összeérkezik, kedvező sötétség lesz idelent.) Másik szemével meg a vékonynyaku goromba janicsárt vizsgálta, aki olyanformán állott mint a csupasznyaku sas a fogságban. Bizonyosan állva aludt, mint a kimerült katonák szoktak.

Az éj enyhe volt, s a levegőt százezer ember halk horkolása tartotta állandó remegésben. Mintha maga a föld mormolt volna mély, egyhangu horkolással. Csak olykor hangzott egy-egy kutyaugatás, egy-egy őrszó, s a lovak legelésének csöndes ropogása.

Gergely is elálmosodott lassankint. A fáradtság elcsigázta a testét. Az aggodalom elbágyasztotta a lelkét. (Ez az oka, hogy az elitéltek is mindig alszanak a kivégzésük előtt való éjszakán.)

Maga se vette észre, mikor becsukódtak a szemei, csak egyszer ott találta magát, ahonnan elindult: az ódon somogyvári kastély tanuló szobájában, a Török Bálint két gyermeke mellett.

Az asztalnál ültek, a nagy festetlen tölgyfa asztalnál. Szemben velök Gábor pap egy nagy pergamenkötéses könyvre hajolva; balra az ablak, amelynek kerek ónkarikás üvegein besüt a nap, és ráteríti sugarait az asztal sarkára. A falon két nagy földkép. Az egyik ábrázolja Magyarországot, a másik a három világrészt. Mert akkor még nem rajzolták meg a tudósok a Columbus földjét, csak éppen hire szállongott, hogy egy eddig ismeretlen világrészt találtak a portugálok, de hogy mi igaz benne mi nem, senki se tudta. Ausztráliáról meg nem is álmodtak.

A magyarországi mappán ki voltak rajzolva a várak, egy-egy sátoralaku képben, az erdőkben meg ki voltak rajzolva a fák Jó mappák voltak ezek. Könnyen megértette az is, aki olvasni nem tudott. És abban az időben a cimeres nagyurak között is volt elég, aki nem tudott sem irni sem olvasni. Dehát minek is; arra való az iródiák, hogy irjon, ha irni kell; hameg levél jön, olvassa el az urának.

A pap fölemelte a fejét, és igy szólt:

– Mától kezdve nem tanulunk se szintakszist, se georgrafiát, se históriát, se botanikát, csak éppen a török meg a német nyelvet, meg a kémiából annyit, hogy hogyan kell puskaport csinálni.

Amire Török János beletaszitotta a ludtollat a kalamárisba, és igy felelt:

– Nem kellene már ezt se tanulnunk mester, hiszen akármelyik török rabbal tudunk már beszélni. A németnek meg már hátat forditott az én apám. Elég a kémia.

A kis tíz éves Feri a fejének egy könnyü rántásával hátra vetette vállig érő mogyorószin haját, és azt mondta:

– Nem kell a kémia se. Van az én apámnak puskapora annyi, hogy soha el nem fogy, míg a világ.

– Hohó urfi, – felelte nevetve a pap, – te még olvasni se tudsz becsületesen. Tegnap is Kikerónak olvastad Cicerót.

Erre benyilt a szoba ajtaja, és a küszöbön Török Bálint szép daliás alakja jelent meg. Az a kék bársony dolmány volt rajta, amit János király hagyott rá a halálakor; derekán meg az a görbe könnyű kard, amelyet csak ünnepi alkalommal szokott viselni.

– Vendégeink vannak, – szólt a papnak, – öltözzenek át a fiuk, és jőjjenek le az udvarra.

Azzal megsimogatta a Feri haját, és ujra eltünt.

Az udvaron egy nagy bécsi vasas szekér. A mellett egy német a szolgájával. Ragyogó vérteket szedtek ki a kocsiból, és átadták a török raboknak. A rabok az udvaron levő cölöpökre aggatták a vérteket.

A kocsi mellett négy előkelő úri ember állott a Bálint úr társaságában. Bemutatták nekik a fiukat. Az egyik egy rövidorru tüzes szemű, alacsony barna ifjú, fölemelte a kis Török Ferencet, és úgy csókolta meg.

– Tudod-e még ki vagyok én? – kérdezte a gyerektől.

– Miklós bácsi, – felelte a gyerek.

– És a másik nevem?

Ferkó gondolkozva nézett a Miklós bácsi puha fekete szakállára.

Helyette János szólt:

– Zirinyi.

– Nem Zirinyi te, – szólt korholón az apja: Zrinyi.

Mindez megtörtént egyszer. Az ember gyakran ujraálmodja, ami megtörtént, és az álom nem tesz hozzá semmit, nem is vesz el belőle semmit, csak éppen feltárja az emlékezetet.

És amint tovább történt ennek a napnak a lefolyása, úgy álmodta Gergely is tovább.

Mikor már a hat mellvért fel volt állitva a cölöpökre, az urak puskát vettek elő, és rálőttek. Az egyik vérten átment a golyó. Azt visszaadták a bécsi kereskedőnek. A többit, amelyik csak behorpadt a lövésektől, megvették, és megosztották maguk között.

[Illustration: Zrinyi Miklós sajátkorabeli képe.]

Eközben beesteledett. Vacsorához ültek. Az asztalfőt Törökné foglalta el, az asztalvéget meg Bálint úr. A vendégek vacsora alatt kifaggatták a gyerekeket, hogy miből mit tudnak? Különösen a bibliát meg a katekizmust kérdezgették.

Török Bálint egydarabig csöndes mosolygással hallgatta ezeket a jámbor kérdéseket, aztán igy szólt a vendégeinek:

– Hát azt gondoljátok, hogy az én fiaim csak katekizmust tanulnak? Mondd el Jancsi, hogyan kell ágyut önteni?

– Hány mázsásat édes apám?

– Száz mázsásat aki arkangyalát!

– Száz mázsás ágyura, – kezdte fölállva a fiú, – kell kilencven mázsa réz meg tiz mázsa ólom, de szükség esetén harangokból is lehet ágyut önteni, és akkor nem kell bele ólom. Mikor a matéria megvan, olyan mély gödröt ásunk, amekkorára az ágyut akarjuk csinálni. Legelőször is ragadós és tiszta agyagból rudat gyuratunk. Az agyagba csepüt keverünk, a közepébe meg vaspálcát szúrunk.

– Minek az a vaspálca? – kérdezte Bálint úr.

– Hogy az agyag megálljon, különben eldűlne, vagy elgörbülne.

Aztán okos szemeit apjára függesztve folytatta:

– Az agyagot keményre kell gyúrni, és össze kell keverni csepüvel. Néha két napig is gyúrják szakadatlanul. Mikor ez megvan, leállitják a gödör közepébe, és megméregetik, hogy egyenesen álljon. Most az ágyuöntő egy külső boritékot csinál hasonlóképpen tisztitott és meggyúrt agyagból, s felépiti ezt az agyagból való rud körül gondosan. Öt ujjnyi hézagnak kell köröskörül maradni, de ha bővében vagyunk a réznek, vastagabb is lehet az ágyu. Mikor ez is megvan, körül rakják az egészet kővel és vastámasztókkal, oldalt meg két katlant megraknak tiz öl fával, és a fölé rakják a rezet. Azután…

– Valamit kifelejtettél.

– Az ólmot, – szólt közbe a kis Feri.

– Hiszen most akarom mondani, – vágott vissza a fiu. – A ólmot is beleteszik; aztán éjjel nappal tüzelnek, migcsak a réz olvadásnak nem indul.

– Azt se mondtad, hogy mekkora legyen a kemence, – szólt ismét azöcscsike.

– Hát nagy meg vastag. Tudhassa, akinek esze van.

A vendégek nevettek. János pedig durcásan leült.

– Megállj csak, morogta az öccsére villantva a szemeit, – majd meghúzom a hajadat.

– Jól van, – felelte az apa, – ha te nem akarod elmondani, majd elmondja az öcséd. Mondd el Ferike ami még hiányzik.

– Mi hiányzik? – felelte vállat vonva a kis fiú. Az ágyut, mikor kihült, kiveszik a földből.

– Az ám, – szólt diadalmasan János, – hát a reszelés? hát a simitás? hát a három próba-lövés?

– Ütlek, csak locsogj!

És a két gyerek menten összeverekedik ott az asztalnál, ha a vendégek el nem kapják őket, hogy összecsókolgassák.

– Nagyobb dolog az, – szólt nevetve Török Bálint, – hogy gyujtó-lyukat egyik se csinál az ágyura.

Aztán mindenféle hadi dolgokról, a törökről, a németről beszélgettek az asztalnál. Egyszer Gergelyhez is szóltak.

– Ebből jeles ember lesz, – jegyezte meg Török Bálint a Gergely fejét megsimogatva. Olyan az esze, mint a tűz. Csak a karja gyönge még.

– Ej, – felelte Zrinyi, – nem a kar ereje a fő, hanem a szív ereje: a bátorság. Egy agár megkerget száz nyulat is.

A vacsora véget ért, és csak az ezüstkupák maradtak az asztalon.

– No most bucsúzzatok el a vendégektől, és menjetek az anyátok szárnya alá, – szólt a gyerekeknek Török Bálint.

– Hát Sebők bácsi nem énekel?

Egy szelid kis szőrösképü ember megmozdult erre az asztalnál, és Bálint urra nézett.

– Az ám, jó Tinódy Sebestyén, – szólt meleg tekintettel Zrinyi, – énekelj nekünk valami szépet

Tinódy Sebestyén fölkelt, és a terem szögletéből kobozt emelt elő.

– Hát jól van, – szólt az apa, – egy éneket végighallgathattok, de aztán takarodót fujunk.

Tinódy valamivel hátrább tolta a székét, és végigfuttatta az ujjait a koboz öt húrján.

– Miről énekeljek? – kérdezte a gazdától.

– Hát a legujabbat, amit a mult héten csináltál.

– A mohácsit?

– Azt, ha ugyan a vendégeim mást nem kivánnak.

– Nem, nem, – szóltak a vendégek. – Halljuk a legujabbat.

A terem elcsöndesült. A szolgák a gazda egy intésére kitakarodtak. Tinódy mégegyszer végigpöngette a hurjait. Egy kortyot ivott az előtte álló ezüst kupából, és mély, lágy férfi hangon kezdte az énekét:

Siralmát éneklem most Magyarországnak: Vérrel ázott földjét mohácsi csatának: Mint hullt el sok ezre nemzet virágának S lőn gyászos elveszte az ifju királynak.

Valami különös módja volt az éneklésének. Inkább elbeszélés volt az éneke, mint dalolás. Néha végigénekelt egy sort, a másikat csak szóval mondta el, a kobozra hagyván a dallamot. Néha csak az utolsó sor végét énekelte.

A szeme az éneklés alatt maga elé merült, s olybá tünt fel az egész előadása, mintha csak magát tudná a teremben, s magának énekelne.

De az ő együgyü versei, mint Gábor pap egyszer megjegyezte, ha olvasva darabos és minden művészet nélkül valók is, az ő ajkán szívet inditóan szépnek hangzottak. A szavaknak más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt mondta: _gyász_, akkor elsötétült minden az ember szeme előtt; ha azt mondta: _harc_, az ember látta az öldöklő dulakodást; ha azt mondta: _Isten_, az ember a fején érezte az Isten leheletét.

A vendégek már az első versszaknál a szemökre tették a kezöket, amint az asztalnál könyököltek, s Török Bálint szeme is könybe borult.

Igaz, hogy még akkor négyezer szemtanuja élt a csatának, és az egész Magyarország erőtlennek, elveszettnek érezte magát. Mintha gyászfátyol lebegett volna az egész országon!

Tinódy elénekelte a csata lefolyását, s az egész idő alatt mély és bús figyelemmel hallgatták. A hősi jeleneteknél felragyogott a szemök; az ismerős neveket megkönnyezték.

Végül Tinódy a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt itt, mint éneklés:

Mohács mellett van egy kaszálatlan mező, Az a világon a legnagyobb temető: Egy egész nemzeten van ott a szemfedő… Föl se támasztja tán az örök Teremtő!

– Föltámasztja! – kiáltott Zrinyi a kardjára csapva.

És a jobbját kinyújtva folytatta:

– Tegyünk szent esküvést urak, hogy életünk minden gondolatát a haza föltámasztásának szenteljük, hogy addig nem alszunk puha párnán, mig a török egy lábnyomot mondhat magáénak a haza földéből!

– Hát a német? – felelte keserüen Török Bálint. – Azért pusztuljon el megint huszonnégyezer magyar, hogy a német kerekedjen fölénk? Eb ura fakó! Százszor inkább a becsületes pogány, mint a hazugsággal bélelt német.

– A te apósod is német, – csapta vissza Zrinyi fellobbanva. A német mégis csak keresztény.

– Ott az igazság, – szólt csillapitóan a vendégek közül egy öreg úr, – hogy a magyarnak nem szabad harcolnia legalább ötven esztendeig. Szaporodnunk kell, mielőtt harcolnánk.

– Köszönöm, – felelte Zrinyi az asztalra csapva. – Nem akarok ágyban feküdni ötven esztendeíg.

És amint fölállt, a kardja megcsördült.

A csörrenésre Gergely fölnyitotta a szemét, s bámulva látta, hogy nem a Török Bálint asztalánál ül, hanem a szabad ég alatt fekszik, s előtte nem Zrinyi áll, hanem egy széles vállú török.

Hajván volt. Az rugta meg a lábát, hogy ébredjen föl.

– Itt a ruha, – szólt egy köpenyeget és egy turbánt dobva a diák elé. Lovat majd útközben szerzünk.

A diák magára kapta a szpáhi köpenyeget, és a fejére huzta a tornyos süveget. Egy kicsit bő volt mind a kettő, de jobban örült neki a diák, mintha hercegi ruhát kapott volna.

Az óriás lehajolt, és egy-két roppantással letörte a diák lábáról a békót. Azután megindult előtte észak felé.

A köpönyeg hosszu volt a diáknak. Fel kellett szoritania a derekához. Szapora lépésekkel ment az óriás oldala mellett tovább.

A sátorokban és a sátorok előtt mindenütt aludtak. Egyik-másik rézgombos és lófarkas sátor előtt őr állott, de az is aludt.

A tábor végtelen hosszúnak tetszett. Mintha az egész világ sátorokból volna.

Egy helyen aztán a tevék sokaságába jutottak. Itt kevés volt a sátor. A nép a szabad ég alatt a gyepen aludt.

Hajván megállt egy kék vászondarabokkal foltozott sátor előtt.

– Öreg! – igy kiáltott be, – kelj föl!

Egy alacsony öreg ember bujt ki a sátorból. A feje kopasz, a szakála hosszú és fehér. Térdig érő ingben jött ki, mezitláb.

– No mi az? kérdezte ijedten. Te vagy Hajván?

– Én vagyok, – felelte a török. Ezelőtt egy héttel erre a szürke lóra alkudtam nálad.

És a tevék között legelő otromba nagy lóra mutatott.

– Adod úgy amint kértem?

– Nem, – felelte az öreg a talpát megvakarva. – Nem akarok vesziteni. Husz gurus, amint mondtam.

A török előkaparta az ezüstpénzt az övéből. Először megolvasta az egyik markában, aztán a másikban, végül pedig beleolvasta a kereskedőnek a tenyerébe.

– Sarkantyu is kell, – szólt a diák, mig a kereskedő a lovat oldozta.

– Ráadásul egy pár sarkantyút adsz, – mondotta Hajván.

– Majd holnap.

Most azonnal.

A kereskedő bement a sátorába. Ott csörgött, kotorászott bizonyosan valami zsákban. Aztán egynéhány rozsdás sarkantyút hozott elő.

A diák kiválasztotta a lábához illőt, és fölcsatolta.

A lovat vezetve mentek tovább.