XVII.

Gergely most volt életében először Budán.

A sok torony, a magas falak, a pesti oldalra hajló fás lombos királyi kert, mindez álomszerü ujdonság volt neki.

Hát ez a Mátyás király volt lakóhelye? Itt lakott Lajos király? és itt lakik, ezt látja mindig, az ő kis Évája?

A kapun alabárdos őr állott, de a fejét se mozditotta Gergely felé.

Gergely pedig kérdezés nélkül haladt fel az úton. Fölbámult a királyi udvarba, az udvaron kereklő nagy márvány-vizmedencére. Aztán a Szent-György-téren állt meg. Figyelmét a nagy füstös összevisszahányt ágyugarmada kötötte le.

– Jónapot vitéz úr, – szólt egy ott álló őrkatonának, – úgy-e ez a német zsákmány?

– Az, – felelte büszkén a katona.

– Gergely ujra a nagy ágyura bámult. Volt köztük három akkora, hogy húsz ökör nem tudta volna megmozdítani.

És a sok ágyu bűzlött még a puskaportól.

– Vitéz ur, – szólt ismét Gergely, – ismeri-e az öreg Ceceyt, a fakezüt?

– Hogyne ismerném.

– Hol lakik?

– Amarra le, – szólt a katona a fejével északra intve. A Szent János utcában.

– Nem tudom ám én itt az utcákat.

– Hát csak menjen egyenesen, aztán kérdezősködjék. Egy kis zöld házban lakik. A kapu fölött egy ijj lóg. Ijjas lakik ottan.

– Szagittarius?

– Az.

Gergely még egy pillantást vetett az ágyura, aztán az öreg szürkével elkocogott.