XXXIV.

Másnap ismét megjelent Ali aga a királynénál, és igy szólt:

– A kegyelmes padisah jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda várába, amíg fiad föl nem nevekedik. A gyermek nem képes Buda várát fentartani, a kegyelmes padisah meg nem járhat minduntalan ide két-három hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek felség Erdélyország, meg az ezüst és aranybányák, meg a sóbányák, amelyek ott és ahoz közel vannak.

A királyné már akkor minden roszra el volt készülve. Megvető nyugalommal hallgatta a követet. Ez folytatta:

– A kegyelmes padisah tehát oltalma alá veszi Buda várát és Magyarországot; s néhány nap mulva irásban adja át császári igéretét, hogy téged és fiadat meg fog védeni; s mihelyt a gyermek nagykoru lesz, Budát és az országot visszaadja.

Az urak mind jelenvoltak Török Bálint és Podmaniczky kivételével. A barát a szokottnál is szintelenebb volt. A fehér kámzsával szinte egybefolyt az arca.

A követ folytatta:

– Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisah oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan kormányozzák Erdélyt és a Tiszán tuli országrészt. Budán két kormányzó lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a kegyelmes úr Verbőcy István őnagyságát fogja kinevezni, s birája és kormányzója lesz ő a tartomány magyar lakosainak.

Az urak a trón körül mind csüggedt arccal, leírhatatlan szomorúságban állottak.

Mikor a követ elment, egy percnyi csend maradt utána a teremben.

Akkor a királyné fölemelte a fejét és rájok nézett.

Verbőcy sirva fakadt.

A királyné arcán is könycsepp gördült végig. Letörölte és rekedten szólott:

– Hol van Podmanicky?

– Elment, – felelte Petrovich.

– Bucsúzás nélkül?

– Sváb kapásnak öltözve szökött meg ma hajnalban.

– Bálint még mindig nem jött haza?

– Nem.