VIII.

Gergely gyalog ment egy csoport fáradt és poros gyerek között. Oldalt egy sor janicsár kisérte őket. Mögöttük az ágyus szekerek jöttek. Az egyik ágyu rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid-köntösü vörösruhás topcsik serege kisérte.

A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró volt. Egy nyolc éves gyermek minden tizedik lépésnél felnyöszörgött:

– Vizet adjanak! Szeretnék vizet inni!

Gergely odaszólt Tulipánnak:

– Adjon neki.

– Nincs, – felelte magyarul Tulipán. – A kulacs ottmaradt.

– Hallod fiam, hogy nincs, – szólt hátra Gergely a gyermeknek. – Adnánk szivesen, ha volna, hát csak türj estig, ahogy lehet.

A lábán levő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie, hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a sulya. Alkonyatkor már úgy érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.

A gyermekhad ekkor már az ágyukon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.

– Messze vagyunk-e még? – kérdezte Gergely a jobbján menő rongyos katonát.

– Nem, – felelte ez nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.

Egy kerekarcu fiatal óriás volt ez a török. Szakadozott bőrmelles volt rajta s abból meztelenen nyultak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is szivesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handsár az övébe szúrva; az egyik szarvascsont nyelü, a másik sárga marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonmód a csont végén, amint a természet megformálta; de a fő fegyvere, az a hosszú rozsdáshegyü dárda, amelyet a vállára fektetve hordoz magával. Ez az ugynevezett szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig engedelmeskednek, mig a tarisznyájokat meg nem tömik. No ennek jó nagy volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig ez a tarisznya, s ez is afféle maga-készitette jószág. Rajta volt az ökörnek a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott tenyérnyi kört ábrázolt.

– Török vagy? – kérdezte a katona.

– Nem, – felelte büszkén a diák, – nem tartozom semmiféle olyan nemzethez, amelyik rabolni jár.

Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem vette érzékenységre. Ment egyforma nagy lépésekkel.

A diák hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorain ragadt meg. A bocskor elől meg volt nyilva a kopástól. Ahogy itt az országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.

– Tudsz-e olvasni? – kérdezte a török mintegy negyedóra mulva.

– Tudok. – felelte Gergely.

– Irni is tudsz?

– Irni is.

– És nem akarsz török lenni?

– Nem.

A török egyet emelt a szemöldökén:

– Kár.

– Miért?

– Szolimán pasa is magyar volt. Tudott irni, olvasni. Most pasa.

– És harcol a hazája ellen.

– Harcol az igaz hitért.

– Ha neki az az igaz hit, amit a ti prófétátok hirdetett, hát harcoljon másutt.

– Ott harcol, ahol Allah akarja.

Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy hallgasson. Az óriás elgondolkozva ment tovább a poros országúton.