XIII.

Ugyanabban az órában Jumurdsák a betegek sátorai között bolyongott.

– Melyik az a rab, aki ma égbe akarta röpiteni a padisát? – kérdezte az egyik őrtől.

Az őr egy négyszögletü fehér sátorra mutatott.

A sátor előtt öt fehér-turbános fekete-kaftános öreg guggolt a tűz körül. A szultán orvosai voltak. Komoly és bús volt mind az öt.

– Beszélhetek-e a fogolylyal? – kérdezte Jumurdsák az ajtó előtt járó őrtől.

– Kérdezd az orvosokat, – felelte az tisztelettel.

Jumurdsák az orvosok előtt meghajolt. Azok is ő előtte.

– Efendik, ha lehet a beteggel szólanom, kedves dolgot cselekedhetnék a padisahnak.

Az egyik vállat vont. A keze mozdulatát arra is lehetett érteni: Nem lehet. Arra is, hogy: Eredj a sátorba.

Jumurdsák az utóbbi értelmét választotta.

A sátor ajtaja nyitva volt. Benn egy nagy olajlámpa égett. A pap nyitott szemekkel, oldalt fordulva feküdt az ágyon.

– Gyaur, – szólt a török elébe lépve, ismersz-e engem?

A pap nem felelt.

– Én az a Jumurdsák vagyok, akit rád biztak, hogy akaszd fel. Te megszabaditottál az amuletem árán.

A pap nem szólt semmit. Nyitott szemei a török mellére voltak irányozva.

– Most te vagy a rab, – folytatta a török, – és semmi se bizonyosabb, mint az, hogy lefejeznek.

A pap nem szólott erre se.

– Az amuletért jöttem, – szólt a török alázatosan. Neked az semmi. Nekem benne van minden erőm. Mióta nincs velem, szerencsétlen vagyok mindenben. Házam volt a Bosporus partján: gyönyörű kis palotám. Azért vettem, hogy öregségemre oda vonuljak vissza. A ház megégett. A benne levő kincseket ellopták. A karomat egy csatában átszurták. Nézd a balkezemet: talán örökre nyomorék.

És mutatta a vörös forradást, amely körülbelül három hónapos lehetett.

A pap hallgatott mozdulatlanul.

– Gyaur, – szólt siróra lágyult hangon a török, – te jó ember vagy. Sokat gondolkoztam rólad: mindig az volt a vége, hogy példátlan a te szived jósága. Add vissza az amuletemet!

A pap nem felelt. Csak a lámpa sercegett mellettük.

– Megteszek mindent, amit kivánsz, – folytatta kis szünet mulva a török. – Azt is megkisérlem, hogy megmentselek a hóhér kezétől. Az én apám hatalmas pasa. A bátyám Arszlán bég. Mig él, az ember él a reménység is; csak azt mondd meg, hol van az amuletem?

A pap hallgatott.

– Az amuletem! – ismételte lázasan a török.

És megragadta a pap vállát.

– Az amuletem! – kiáltotta megrázva.

S hogy a pap feje lógott, fölrántotta ülőre.

A pap álla akkor leesett. Megüvegesedett szemmel, nyitott szájjal bámult a törökre.