XVIII.

Másnap lóra ültek és megindultak le délnek, Szigetvárába.

Felhőtlen meleg nap volt. A feldúlt falukban mindenütt temettek és tetőztek. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az övékben. Az ilyen faluk népét részint elhajtották a törökök, részint megölték.

Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap azt mondta Gergelynek:

– Az úr itthon van.

– Itthon? kérdezte csodálkozva a gyerek. Honnan tudja?

– Nem látod a zászlót?

– Ott a tornyon?

– Ott.

– Vörös és kék.

– Az úr szinei. Ez mutatja, hogy az úr itthon van.

A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak.

A pap ismét megszólalt:

– Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?

– A harcban?

– Ott.

Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág is neki a török hadnak, Gergely ezt természetesnek találja.

[Illustration: Szigetvár.

(Körülbelől Török Bálint idejéből való kép.)]

– Ebben az esetben, – szólt a pap, – én szivesen fogadlak fiamnak.

Azzal ráugratott az első fahidra, amely a vizen át a várba nyúlik. Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahid az óvárosba nyúlott, amelyben csak imitt-amott látszott egy ember. A kettős tornyú templom előtt három gyümölcsös kofa üldögélt, s mind a három cseresnyét árult. A templom ajtaját vasalták.

Itt mindjárt megint egy hid következett, de már ez hosszú és széles hid volt, s a viz is alatta mély.

– Most érünk a várba, – mondotta a pap. De ideje is.

És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.

A vár nyitva volt. A tágas udvaron egy veszettül nyargaló páncélos embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint emezzel szembe vágtatott.

A két páncél egyforma alkotásu, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyü, a másik tetején egy medvefej csillogott.

– Az az úr, – mondotta a pap, – az a medvefejes.

A két lovas karddal ment egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló egymásnak ágaskodott, a két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy a kard szikrát hányt.

– Buzogányt! – kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak egymástól.

Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak.

Az ajtóból a kiáltásra egy apród futott elő, és két egyforma rézfejü buzogányt és két durva vaspajzsot nyujtott fel a hadakozóknak.

Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén egymásnak rontottak.

A sima sisakos sújtott először.

A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát kondult az, mint a repedt harang.

Ugyanebben a pillanatban úgy vágta halántékon a medvefejes az ellenfelét, hogy a sisak behorpadt.

Erre a simasisakos visszarántotta a lovát, és eldobta fegyvereit.

A medvefejes ledobta a sisakját és nevetett.

Telt arcu barna férfi volt. Hosszu tömött fekete bajusza mind a két arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusz egyik szárnya felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.

– Bálint úr, – mondotta a pap a fiúnak tisztelettel, – ha idenéz, vedd le a kalapodat.

Azonban Török Bálint nem vette őket észre.

Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.

A lovas amint nagynehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül káromkodott.

A kapu alól valami nyolc török rab jött elő és segitett neki a páncélból való kibontakozásban.

Hát az is csak olyan török rab volt, mint emezek.

– No melyiteknek van még kedve a mérkőzésre, – szólt a lovát ugratva Török Bálint. – Aki legyőz, az szabadságot kap.

– Én, – szólt egy izmos ritkaszakállu török. – Ma talán szerencsésebb leszek.

A többiek segitségével magára öltötte a nehéz vasruhát. Egy másik sisakot adtak a fejére, és másik lábvértet a lábára; mert a lába nagy volt ennek a töröknek.

Azután emelőrudakkal segitették fel a lóra, és nehéz nagy pallost adtak a kezébe.

– Bolond vagy te Ahmed, – kiáltott Török Bálint, – a pallos nem páncélhoz való szerszám.

– Már én csak igy szoktam, – felelte a török. – Harcban is ez az én fegyverem.

Törökül beszéltek.

Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére, s a pallossal malmozva nyargalt az udvar körül.

– Rajta! – kiáltotta aztán a középnek rohanva.

A török felágaskodott a nyeregben, és a pallost két kézre fogva, nyargalt Bálint úr ellenében.

Azonban ez is értette ezt a mesterséget. Amint összeértek, ő is fölegyenesedett, és a pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását.

Ugyanabban a pillanatban megkapta a török karját, és lerántotta a lováról.

A török féloldalt zuhant a porondra, aztán arcra csuklott.

– Elég volt, – szólt Török Bálint a sisakrostélyt felcsapva. Holnap ha itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.

– Ez nem igazság! – kiáltott a török, amint kimarjult kézzel fölemelkedett.

– Mért ne volna igazság? – kérdezte Bálint úr.

– Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét.

– Hiszen te nem vagy lovag, ebatta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok én lovagságot! Közönséges rablók.

A török duzzogva hallgatott.

– Csak nem tartjátok tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok, – folytatta kiabálva Török Bálint. – Nézze meg az ember a sok rongyosát!

– Uram! – kiáltott egy keszegsovány szürkeszakállu rab. – Ma megint mérkőznék veled!

Az udvaron állók fölkacagtak.

Török Bálint is nevetett:

– Persze, most azt hiszed, elfáradtam. No de mindegy.

Azzal újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe szedett volt.

– Hányadszor verekszel velem, Papagáj?

– Tizenhetedszer, – felelte siralmasan a papagájorru török rab.

Török Bálint leemelte a sisakját és eldobta.

– No, azt mondja, ennyit leteszek az erőmből. Ha összetöröd az orromat, legalább örülhetsz.

Szembetünő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett javakorában levő ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül ötven éves, izomtalan, görbe hátú ember.

Kópjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben.

Ahogy lezuhant, a por fellegként csapódott szét körülötte.

A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.

Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és keztyüt, s leugrott a lóról, hogy az apródok a többi vastól is megszabaditsák.

Papagáj ezalatt feltápászkodott.

– Uram! – sirta Török Bálint felé forditva véres orcáját, – bocsáss engem haza! Özvegyem árvám két éve vár otthon!

– Mért nem maradtál otthon magad is pogány! – felelt haraggal Török Bálint.

Mindig felbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.

– Uram, kiáltott a rab a kezét tördelve, essék meg rajtam a szived! Szép kis feketeszemü fiam van! Nem láttam két esztendeje!

És térden csuszott Bálint úr elé. Leborult a lábánál a porba.

Bálint úr az orcáját egy kendőben törülgetve felelte:

– Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt, rablógyilkos zsiványok!

Azzal odább lépett.

A török port markolt föl a földről és azt utána dobva, üvöltötte:

– Hát verjen meg Alláh, te rothadt szivü gyaur! Bilincsben őszülj meg! Özvegyed árvád legyen mielőtt meghalnál! Tanitson meg Alláh háromszor úgy sirni, mint én sirok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!

S hogy igy átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva csurgott le zuzódott orcáján.

A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték, ahol irgalmatlanul megmosták.

Török Bálint hozzá volt szokva az ilyen jelenetekhez. Boszantotta; de sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.

Elvégre is minden rab, minden időben és minden helyen szabadságért sir, csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyerekkora óta élt ilyen rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a belső gazdaság értékei közé számitották. Kit pénzen váltottak ki, kit cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy ellenséges rabot csak úgy Isten nevében elereszszenek.

Tartotta a hátát karját, hogy az apródok lekeféljék, aztán a bajszát boszús pirossággal sodorgatva, a paphoz lépegetett.

– Kedves papom, az Isten hozott! – mondotta a kezét nyujtva. – Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül. Sebaj páterkám, legalább új bőröd lesz!

– Nagyságos uram, – felelte a pap a kezében tartva a süvegét, – az én bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj az, hogy elvitték, megölték az egész eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.

– Hogy a kutya egye meg! – duhogta Török Bálint visszafordulva. Az egyik átkoz, hogy nem eresztem el, a másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság.

A pap hallgatott.

– Kiállok vele pallossal, – folytatta a paphoz fordulva, – nekem jön, mint valami hóhér. Ez neki lovagi játék. Hanem mikor én lerántom, akkor még neki áll feljebb.

Boszúsan húzott egyet a nadrágja szíjján, s vörös volt, mint az a medve, amely cimerként ágaskodott a bejárat fölött.

Aztán a fiura nézett.

– Hát ez az? – kérdezte csodálkozva.

– Szállj le hamar, – mondotta a pap, – és vedd le a süvegedet.

A kis mezitlábos kardos gyerek áttette a nyergen a lábát, és lecsúszott a lóról: megállott Török Bálint előtt.

– Ezt a lovat te szerezted? – kérdezte Török Bálint.

– Én, – felelte büszkén a gyerek.

Török Bálint kézen fogta a gyereket, és olyan sebesen vitte a feleségéhez, hogy Gábor pap alig birta őket követni.

Az asszony a belső vár kertjében volt.

Befőtteket kötözött a cselédeivel egy malomkőasztalon. Egy szőke pap is dolgozott velök, a várnak a plébánosa. Közelükben meg egy öt éves és egy három éves fiucska játszadozott.

– Kata lelkem, nézzed csak! – kiáltott Török Bálint nevetve, – a Dobó apródja!

Gergő itt már tudta, hogy kezet kell csókolnia.

A kékszemü kis svábasszony eléje guggolt, úgy nézte mosolygó csodálkozással, aztán megcsókolta az orcáját.

– Ez? – kérdezte a plébános felfúva az orcáját, – hiszen ez még szopik!

– Szopik ám, törökvért, – felelte a vár ura.

– Éhes vagy-e kis katonám? – kérdezte az asszony.

– Éhes vagyok, – felelte Gergő, – de előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.

– Tyhü fiam, az nem lehet, – szólt Bálint elkomolyodva. Az urad sebben fekszik…

S Gábor paphoz fordulva magyarázta:

– Még nem tudod? Neki ment ötvened magával kétszáz töröknek, aztán ahogy harcoltak, egy török úgy belevágta a dárdáját a combjába, hogy a nyeregfájában állott meg

– A dárda?

– Az. Bele is törött.

– Én húztam ki! – jegyezte meg a plébános méltóságosan.

– Te hát, – szólt Török Bálint, – hanem úgy húztad, mint a répát szokás.

– Furcsa, – felelte a pap egy zsineget bogozva, – a húzás csak húzás, akármicsoda húzás.

– És nem esett le? – kérdezte Gábor pap.

– Fenét esett, – folytatta Bálint ur. Levágta a törököt, és hazavágtatott azonmód, amint a nyereghez volt szegezve a lába.

Gergő sápadtan hallgatta ezt. Bánta, hogy ő ott nem volt Dobó mellett. Ő levágta volna azt a törököt.

– Eredj – mondta a plébános, – játszszál az urfiakkal.

A két kis feketehaju gyerek, már akkor ott bámulta Gergőt, a Kata asszony szoknyája mellé huzódva.

– No mit féltek, mondotta az anyjuk. Magyar gyerek ez. Szeret benneteket.

Aztán Gergelynek szólott:

– Ez a nagyobbik a Jancsi, a kisebbik meg a Feri.

– Jőjjenek, – szólt Gergő, – megmutatom a kardomat.

És ezzel a három fiu tüstént összebarátkozott.

– Hát te papom, – szólt Török Bálint a padra leülve, – mi az istennyilát csinálsz most már eklézsia nélkül?

– Hát, – felelte Gábor pap búsan, – azért csak megélek ottan, ha egyébképen nem, mint a remeték szoktak.

Török Bálint gondolkozva pödörgette a bajuszát, aztán igy szólt:

– Tudsz te törökül?

– Tudok.

– Németül is?

– Két évig diákoskodtam a német földön.

– Szóval te értesz mindenhez. Hát tudod mit papom: Szedd össze a sátorfádat és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem Somogyvárra, mert egynehány nap mulva oda költözünk. Hát ott légy. A feleségemnek van pápista papja, mért ne legyen nekem kálomista papom. Aztán hát egy-két év mulva megnőnek a gyerekek, rád biznám, hogy tanitsad őket.

– Nagyságos uram, – szólt a plébános a befőtteket hirtelen otthagyva, – hát én?

– Hát te is tanitod: te tanitod őket latinul, ez meg tanitja őket törökül. Elhidd jó pásztorom, hogy a török nyelv épp olyan szükséges az üdvösségre, mint a latin.

Aztán a fiaira nézett, akik Gergelylyel az almafa körül kergetőztek. Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.

– Elveszem ezt a gyereket Dobótól, – szólt Török Bálint, Gergelyre tekintve. – Meglehet, hogy ez beválik harmadik nevelőnek.

– Dehiszen ez gyerek, – szólt a plébános.

– Elhigyjétek, hogy a gyereket a gyerekpajtások nevelik – felelte elgondolkozva Török Bálint, – és nem a szülők, sem a profeszorok.

Vége az első résznek.

MÁSODIK RÉSZ. ODA BUDA!

János király meghalt. A fia csecsemő. A nemzetnek nincsen vezére. Az ország hasonlitott most azokhoz a cimerekhez, amelyekben egymásra mérgesen ágaskodó griffek nyulnak a köztük lebegő koronáért.

A nemzet gondolkozása meg volt zavarodva. Senki se tudta, hogy a pogány török uralmától féljen-e jobban, vagy pedig a keresztény osztrák uralmától.

Az osztrák császár ráküldte Budára az ő vén totya generálisát: Roggendorfot. A török császár maga indult meg, hogy feltűzze a félholdas zászlót a magyar királyi palotára.

Vala pedig akkor az idő az 1541-ik esztendőben.