XIII.

A pap meg a török magukra maradtak.

A török állt a cserfánál. A pap a lándsára támaszkodva, előtte tiz lépésnyire. A kocsizörgés még egy darabig hallatszott, aztán az erdei csendesség vette őket körül.

A török ekkor megszólalt:

– Mielőtt megölnél, – mondotta sápadtan, hallgasd meg egy szavamat. A derekamon ez az öv tele van aranynyal. Az ilyen nagy zsákmányért megteheted azt, hogy el is temess.

A pap a lándsára támaszkodva állott a török előtt. Nem szólt semmit.

– Ha felakasztottál, – folytatta a török, áss nekem sirt itt a fa alatt, és tégy belé ülő helyzetben; fordits arcommal Mekka felé.

Aztán nem beszélt többet. Várta a papot, meg a kötelet.

– Jumurdsák, – szólt a pap, – hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy az anyád magyar nő volt.

– Az, felelte a török megelevenült nézéssel.

– Eszerint te eredetileg magyar vagy?

– Az, – felelte a török a földre forditva a tekintetét.

– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?

– Úgyvan, uram.

– Honnan?

– Már elfelejtettem.

– Hány éves voltál?

– Nagyon kicsi.

– Anyádra, apádra nem emlékszel?

– Nem.

– Arra se, hogy mi volt a neved?

– Arra se.

– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?

– Nem.

– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.

– A jancsár-odában sok magyar fiu volt.

– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevüt, Somogyi Imrét.

– Ugy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.

– Kerekfejü, feketeszemü kis testes fiu volt, mikor elrabolták, s mindössze öt esztendős. A bal mellén egy lóhere alaku anyajegy, mint nekem.

A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.

– Ismerem azt a fiut, mondotta a török. Láttam elégszer ezt a jegyet, mikor mozsdottunk. Csakhogy most más a neve: Achmed vagy Kubát, valami ilyenféle török név.

– Hát nem jártok együtt?

– Néha igen, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.

A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszercsak igy kiáltott rá:

– Hazudsz!

És élesen a szemébe nézett.

A török lesütötte előtte a szemét.

– Mindegy, – szólt a pap ismét nyugodt hangon, – én nem akarlak téged megölni.

– Oh uram! – kiáltott a török a térdére borulva, – lehetséges ez!

– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem-e ostobaság, az más kérdés.

– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá! Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!

– Az itt a kérdés, szólt a pap, hogy te ember vagy-e vagy fenevad. Ha én téged elszabaditalak, mi biztosit engem arról, hogy megint nem ölöd és fosztogatod az én szegény nemzetemet?

– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!

A pap a fejét rázta.

A török folytatta:

– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.

– Jumurdsák, – szólt a pap összefonva a karjait, – te itt a halál küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak nézel. Avagy azt gondolod, nem tudom én, hogy a korán a gyaúrnak tett esküt nem tartja komolynak?

A török homlokát kiverte a verejték.

– Hát mondj uram te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.

A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán igy szólt:

– Minden török hord magával valami amuletet, ami védelmezi őt a harcokban, és segiti a jószerencsében.

A török elsápadt.

– A pénzed nem kell, – mondotta a pap, – azt az amuletet kivánom tőled.

– Nyúlj a mellesem alá, – rebegte a török, – a nyakamon lóg.

Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba varrt amuletet. Leszakitotta az aranyláncról, és zsebre tette.

Azután a török háta mögé lépett és elvágta a lábán, kezén és karján általcsomózott kötelet.

A török lerázta a két kezéről a köteleket és hirtelen megfordult. Szeme a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.

Azonban a pap már akkor neki tartotta hegygyel a lándsát, és mosolygott.

– Nono Jumurdsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!

Jumurdsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Aztán mikor már valami húsz lépésnyire elment, megfordult és igy kiáltott vissza:

– Tudd meg ki volt a markodban ostoba gyaur. Én ama hires Jahja-pasa-oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az aranyból!

A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándsát a kocsijára dobta.