XVI.

A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert tovább indulni nagy kerülővel Buda felé.

A nap akkor kelt, mikor a Gellért-hegy előtt elterülő nagy sikra érkezett. Itt már ledobta magáról a turbánt; a köpenyeget meg hátra akasztotta a nyeregfára.

A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról; levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki a kétnapi porból.

A mosdás után megfrissültnek érezte magát. A ló is legelt ezalatt.

A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országuton.

Itt már tele volt az ut környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják, szétomlott ágyuszekerek, horpadt vállvasak, vértek, kardok, feketére festett üstszerü hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.

És temetetlenűl maradt holttestek.

Egy kökénybokor körül öt német feküdt. Kettő hanyatt, egy összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán a golyó érte; ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülve, s ott adta ki a lelkét.

Irtózatos bűz a levegőben.

A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet kanyarodtak néhány ölnyi magasságban, a mező felett. Távolabb ültek le megint, hogy lakomázzanak.

Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról egy pirosruhás csapat jött lassu lépésekben. Előttük valami öt diszbe öltözött főúr. Mögöttük valami sötét ruhába öltözött hosszú gyalogsereg.

Gergely az előlhaladók között egy fehérruhás papi alakot látott.

– Az a György barát, – gondolta.

És a szive megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit hallott beszélni! Nagyobb alak volt neki, mint a király.

A barát mellett egy vörös bársony-mentés, kövektől messzire tündöklő lovas haladt.

Gergely megismerte Török Bálintot.

Elfusson?

Gyanut kelthet a futása. Török Bálint utána küld egy lovast, és akkor bűnösként hurcolják az ő szeretett urához.

Megmondja, hogy a pappal mit csináltak?

Akkor egyszeribe elkergeti a szine elől Török Bálint. Hiszen ő hítta be a törököt a német ellen. Azt hallgassa-e most, hogy az ő házanépe meg el akarta pusztitani a törököt?

Főtt a feje Gergelynek. Hazudni nem szeretett. Becstelen valaminek tartotta, hogy éppen annak hazudjék, aki fölnevelte.

Csak állt hát az országút mellett hajadon fővel, kivörösödött orcával. Aztán leszállt a lováról, és tartotta a kantárnál fogva.

Jőjjön aminek jönnie kell!

A ló éhes volt. Amint azt látta, hogy szünetel a dolga, beleharapott a fűbe.

Hej az Isten áldja meg ezt a lovat, de főképen az éhségét! Micsoda jó munka most ide oda rángatni, mintha akaratos volna! Micsoda szerencse, hogy eközben hátat lehet forditani a beszélgetésbe hevült uraknak!

Már itt dobognak, már itt beszélnek. A vén lónak hol ide hol oda kell fordulnia, s hol ő szalad egyet gazdája körül, hol a gazdája őkörülötte.

Aztán az ördög gondolná, hogy a szél is tud az embernek segiteni. Egy keletről szálló gyenge fuvallat kárpitot emel az út sárga porából, s azon csak annyit lehet látni, hogy valami fiatal legényke vesződik a gyepen egy otromba szürke lóval. Bizonyosan a németek hagyták gazdátlanul. Legyen boldog vele!

Gergely megkönnyebbülten lélekzett föl, mikor látta, hogy a főurak már háttal vannak feléje, és senkise kiáltja: Gergely fiam!

Fölugrott ujra a lóra, először csak hassal, aztán átvetette a lábát is, és arccal a menet felé fordult.

Akkor látta, hogy a sötét-kék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra van fűzve. A ruhájok rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas rongyos rabnak merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki az összeroncsolt arcból.

Vajon nem éppen Török Bálint vágta-e ezt orrba?

[Illustration: Mátyás idejéből való kép, de ugyanilyen lehetett Izabella királyné idejében is, mert hiszen Mátyás után Budán nem épitkeztek.]

[Illustration: Más kép Budapestről 1502-ből.]