XXIX.

A szultán Óbuda alatt táborozott. Pompás, hármas sátora ott volt fölépitve a mai császár-fürdő helyén. Csak a neve sátor, valójában egy palotaszerü fa- és kelmealkotmány, amely belől termekre és fülkékre van osztva, kivülről meg ragyog az aranytól.

Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló menet a királyi palota udvaráról. Elől egy huszárszázad, utána a főurak katonasága, ezek után a kincsvivő apródok. (Az áruló Bornemissza Tamás kincseit vitték el a szultánnak ajándékul.) Ismét egy csapat királyi katona, majd a főurak válogatott daliái. Azután maguk a főurak s köztük a fehér-kámzsás György barát. Szép volt most ez a kámzsa, ahogy ott fehérlett Török Bálint virágos kék nyári atlaszmentéje mellett. Mint a kék ég meg a fehér felhő. A főurak között a kis királyfi hatlovas, aranyos hintója. Két udvarhölgy ül benne, meg a dajka. A dajka ölében a fehér selyembe öltözött kis piros-pozsgás, térden táncoló királyka.

A lovakat oldalt egy-egy hosszuhaju, selyem sipkás apród vezeti. A hintó mögött a testőrség. Ezek mögött a budai ostromban vitézkedett tisztek hosszu sora lovagol.

Gergely egy rézderes kis lovon Török Bálintot követte. Hogy az ura kedvetlen volt, maga is csöndes kedvvel lovagolt utána. Csak akkor derült föl, mikor hátrapillantott és meglátta az öreg Ceceyt. Milyen furcsán ül az öreg a lovon: az egyik lábát, a melyik fából van, meredten kinyujtva tartja, a másikat meg, amelyik csak térdig van fából, összehuzza. Aztán a jobb kezével tartja a kantárt s a kardja is jobbfelől van felkötve.

Gergely sohase látta őt se lovon, se fegyverben, hát csak elnevette magát.

No furcsa is volt az öreg, hogy igy ki volt nyalva. A nagy sastollas posztósüveg félre volt ütve a fején, a bajusza meg, – kicsi fehér bajusz, – olyan hegyesre volt viaszkolva, mint a legényeknek; s hogy immáron foga nem volt elől, meg a szemei is mélyen ültek az öregségtől, a vén Ceceyt inkább valami disz madárijesztőnek lehetett nevezni, mint diszmagyarnak.

Gergely hát fölnevetett, de mindjárt le is szólta érte magát, s vezeklésképpen megvárta, hogy köszöntse.

– Jónapot apám! – mondotta vigan, – hogyan nem láttam előbb?

– Csak itt csatlakoztam a menethez, – felelte az öreg bámulva. Hát te micsoda angyalbőrben vagy?

Gergely gyönyörü égszinkék atlaszból való apródruháját, és drága gyöngyházas kardját értette evvel a szóval.

– Az uram apróddá tett, felelte Gergely. Mindenüvé járok, ahova ő jár. A királyi palotában is forgok. Most meg a szultán sátorába megyek vele.

Dicsekedett. Mutatni akarta, hogy ő nem olyan semmi ember, mint amilyennek őt eddig tartották. Abban a körben forog ő, ahol Éva kisasszony.

A szent-Györgytér ember-emberháton telve volt. Az utcákon ki voltak nyitva az ablakok. A tetőkön és fákon gyerekek ültek és csimpeszkedtek. De mindenki csak a királykát nézte. Milyen csepp és máris választott király!

– Szakasztott olyan a fejetartása mint az apjáé volt, – mondotta egy asszony.

A kapúban ott piroslott egy tömegben Török Bálintnak háromszáz főnyi tiszta szép serege. Csupa somogyi fiu, s van közte egy, akinek a feje mindig kiáll a csapatból.

Hogy ezekhez értek, Török Bálint megforditotta a lovát. A kardja az égnek villant: állót intett a menetnek.

– Vitezeim! Fiaim! – szólt mélyrezgésü hangon a katonái előtt. Emlékeztek rá, hogy alig egy hónapja itt ennél a kapunál fogadta meg a szavamra minden főúr és minden katona, hogy Buda várát sem a németnek sem a töröknek nem adjuk?

– Emlékszünk, – felelt halk morajban a csapat.

Bálint úr folytatta:

– A németet elvertük. Most a török táborba megyünk a szultán elé. Isten a tanum és legyetek ti is tanuk rá, hogy én a tanácsban ezt a kimenetelt elleneztem.

Ezt dörgő hangon mondta. Aztán a hangja zengéstelenné vált, mikor ekképpen folytatta:

– Én édes fiaim érzem, hogy nem látlak többé bennetek. Isten a tanum, hogy csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedem. Az ég áldjon meg édes fiaim!

Nem tudott többet mondani: a hangja elcsuklott. Ahogy a kezét kinyujtotta, a katonák egyenkint szoritották meg. Ez a jelenet fojtó volt. A szemek megteltek könnyekkel. Török Bálint lehajolt, és egy katonáját arcon csókolva mondotta:

– Ez az én búcsucsókom mindnyájatoké!

Azzal megsarkantyuzta a lovát, és kilovagolt a várkapun.

– Ugyan-ugyan Bálint öcsém, – mondotta az agg Verbőcy, – mire való az ilyen ellágyulás?

Török Bálint megrántotta a lova kantárját, és boszusan felelte:

– Ne gondolja ezt ellágyulásnak bátyám. Megmutattam én elégszer, hogy nem vagyok ólomból.

– Hát aki nem fázik, ne reszkessen.

– No-no bátyám majd meglássuk, ki érzi meg jobban az időjárást.

– Ha nem mondta volna is a császár, – szólt közbe György barát, – el kellett volna hozzá éppen igy mennünk. Nem szabad ellenségnek néznünk, aki császár létére maga elhozza nekünk a hatalmát.

– György fráter, – szólt Török Bálint komor pillantással, – te okos ember vagy, de isten te se vagy. Ha az ember kivül a ruháján hordaná a szivét, a császár akkor is betakarná azt mielőttünk.

A barát nyugodtan felelte:

– Ha itt volna még a német a nyakunkon, te is másképpen beszélnél.

A kaputól a táborig a janicsárság állott sorfalat. Oly viharosan csokjasázták a magyar főurakat meg a kis királyt, hogy nem lehetett miattuk tovább beszélgetni.

A katonák és sátorok tarkaságában haladtak tovább, és egy pár perc mulva a bégek és pasák pompázó csoportját látták, amint eléjök jönnek a királyfi fogadására.

Ha valaki a magasból nézte volna ezt a két menetet, bizonyára olyannak látja vala, mint ha egy nagy virágos mezőn két sor mindenféle szinű tulipán halad egymással szembe. Mikor összeérnek, megállanak és bókolnak, aztán összevegyülve haladnak tovább a Duna partján észak felé, ahol egy palotaszerü hármas sátor zöldellik ki a többi közül.