XI.

Körülbelől hetvenen ültek a vacsoraasztalnál. Ennek több mint fele udvari nép, a másik rész meghivott rokonai a vőlegénynek.

A királyné a fiával együtt az asztalfőn. Mind a ketten zöld bársonyban. Mögöttük egy komor méltóságos szakálú fegyvertartó, akinek a karján a fejedelmi buzogány pihent. A királyné balján Fráter György, a kis király mellett a menyasszony s e mellett az örömanya.

A menyasszonynyal szemben ült a vőlegény.

A vacsora csöndesen kezdődött. Az emberek csak itt-ott suttogva beszéltek. A harmadik fogás után felállott György barát, és köszöntőt mondott az új házaspárra. A köszöntőben a királynét szerencsecsillagnak nevezte, a menyasszonyt liliomnak, a vőlegényt a szerencse kedveltjének. Ide is, oda is vetett egy virágot, egy cukrocskát a szavában, s még akik ellenségei voltak is, szivesen hallgatták.

Ekkor már, hogy a java borok kerültek az asztalra, megindult a beszélgetés. Persze csak halkan beszélgettek, és kiki a maga szomszédjával.

– Mért nevezik ezt sirató estének? – kérdezi az egyik.

– A menyasszony siratja a leányságát.

– De hiszen nem sír. Olyan jókedve van, mintha örülne, hogy vége a leányságának.

– Akkor csodálom, hogy elereszti a királyné.

– Nem ereszti el. Csakhogy eddig palotás leány volt, ezután meg palotás asszony lesz.

Vacsora után egy uj énekest mutattak be a társaságnak. Valahonnan Olaszországból jött, s a királynénak már bemutatta művészetét.

Mig ez énekelt, a menyasszony odaszólt halkan az édesanyjának:

– Anyám, mi lenne, ha én ma meghalnék!

Az asszony megdöbbenve pillantott a leányára, de hogy ennek az arca mosolygott, csak feddéssel válaszolt:

– Hogy beszélhetsz ilyent leányom!

– De mégis.

– Ugyan, ugyan.

– Megsiratna?

– Utánad halnék apáddal együtt.

– De ha én egy hónap mulva feltámadnék, vagy talán kettő mulva, és betoppannék a budai házunkba?

Az asszony bámulva nézett a leányára.

Ez mosolyogva folytatta:

– Hát lássa, akkor megbánnák a földben, hogy én meghaltam.

Ezzel fölkelt és a királyné mögé került. A füléhez hajolt és valamit sugdosott belé.

A királyné elmosolyodott, és bólintott a leány szavaira.

Ekkor a leány kiment a szobából.

Mindnyájan az énekesre figyeltek, csak az anya vette észre a leánya távozását, és mindig sápadtabban és nyugtalanabban forgatta elméjében a leánya szavait.