IX.

Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út egy dombra kanyarodott, a mezőség sötéte is mintha egy darab ég volna: vörös csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy csillag ragyog ki a többi közül.

– Megérkeztünk, – szólt az óriás.

De még egy negyedórát mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.

Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét és minden ember a maga sátorát. A vörös csillagok, tábori tüzek, amelyek mellett hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán tornyos sátora előtt égő négy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.

Egy kukoricás domb alján a topcsi basi kétszer belefujt a sipjába. Megállottak.

A sátorok a kukoricás alján _U_ alakban voltak fölállitva. A rabokat ennek az u-nak az öblébe kisérték be. Az óriás a kukoricás felé szagolt, és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.

A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt ebben az órában a tábor.

Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy vörös sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.

De mi lesz, ha Tulipánnak csupán azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!

Ez a gondolat malomként zúgott az agyában.

Az összes eddigi őröket felváltották. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmitse törődnek.

A táborban már ekkor a vizhordó tevék is megjelentek.

– Szúdsi! Szúdsi! – hangzott mindenfelől a vizhordók kiáltozása.

És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a dunavizet.

Gergely is szomjas volt. Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés-török tömlője alá.

A viz langyos volt és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a gyerekre gondolt, aki az egész úton vizért sirt. Körülnézett. Látta az ágyuk egy részét a sötétben; a mellettök legelésző bivalyokat is látta. Az ágyuk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyerekeket nem látta.

Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a fejére.

– Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? – szólt az uj őrhöz, egy hosszúnyaku csupaszképü azabhoz.

Jóakaratra akarta talán hangolni maga iránt.

– Hallgass és dögölj le! – ordított az rá feleletül.

Azzal egyet rántott a dsidáján, és tovább járta a maga utját a rabok mellett.

Gergely csak most kezdte magát rútul érezni a bilincsekben.

Szinte megörült, mikor Jumurdsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket rendezte, s kivont kard volt a kezében.

– Jumurdsák! – kiáltott rája, mint ahogy az ember a régi ismerőseit üdvözli.

Mert az elhagyottság kinos érzésétől akart szabadulni.

A török visszapillantott: honnan szólitják? A rabok csoportjából? A szemét csodálkozón pillogtatva jött a diákhoz.

– Ki vagy te? – kérdezte a fiúra bámulva.

A fiú felállt.

– Rab vagyok, – felelte most már kényelmetlenül. – Csak azt akarom kérdezni, hogy izé… hogyan van, hogy maga él?

– Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török, – hát miért ne élnék?

Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel valamikor, s az ujjait nem tudta volna többé megmozditani.

– Azt hallottam, hogy magát felakasztották.

– Engem?

– Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.

A török a _pap_ szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.

– Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik? – kérdezte mellen ragadva a diákot.

– Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.

– Dehogy akarok, – felelte a török enyhültebb hangon, – inkább meg akarom köszönni, hogy nem bántott.

És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is a barátság jelének akarná értetni.

– Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte a diák.

– A dolog olyan hirtelen történt, – felelte Jumurdsák a kezét terjegetve, – nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem tréfál.

– Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?

– El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.

– Hát jót akar vele tenni?

– Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.

– Hát a pap is itt van, – szólt most már bizalommal a diák.

– Itt? A táborban?

– Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbantást a Mecseken ő követte el.

Jumurdsák visszatántorodott.

– Honnan ismered te a papot? – kérdezte egy percnyi szünet után.

– Ott lakunk egymás közelében, – felelte óvatosan a diák.

– Nem mutatott neked a pap egy gyürüt?

– Lehet, hogy mutatott.

– Egy török gyürüt. Hold van rajta meg csillagok.

A diák a fejét rázta.

– Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.

És a zsebébe dugta a kezét.

Jumurdsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a süvegén. Megfordult, és anélkül, hogy több szóra méltatta volna a diákot, ellépett.

Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a mozgása jelezte, merre megy.