XII.

Mikor az énekes végzett, az ajtónálló elkiáltotta magát.

– Új énekes. Névtelen.

Minden szem az ajtóra fordult, de csak egy karcsú, tizenöt éves forma fiut láttak. Cseresznyeszinű atlasz ruhába volt öltözve, s a fejét lehajtva jött. Hosszú haja elfedte az arcát. A királyné előtt mélyen meghajolt.

Azután fölemelkedett s megrázta a haját, hogy az arca kitessék.

A vendégek fölkiáltottak meglepetésökben, mert az énekes maga a menyasszony volt.

A királyné egy apródja hárfát nyujtott neki, s ő gyakorlott kézzel pengette végig.

Aztán énekelt.

A királyné iránt való figyelemből egy lengyel dalon kezdte, amit magától a királynétól tanult. Csodaszép ezüsthang! Még a lélekzet is elállt a hallgatókban.

Felváltva énekelt azután magyar dalt, török nótát, oláh kesergőt, olasz, francia, horvát és szerb dalokat.

A vendégek odavoltak álmélkodásukban, s nem győztek tapsolni.

– Nagy ördög ez, – szólalt meg a Mekcsey szomszédja, egy udvari méltóság, – meglásd öcsém még táncolni is fog.

– És mindig ilyen víg? – kérdezte Mekcsey.

– Csak akkor, ha jó kedve van. De rendesen jókedvű. A királyné régen halálra búsulta magát, ha ez nincs.

– Jól jár vele az a… Fürjes.

Azt akarta mondani: veres.

A beszélő vállat vont:

– Anyámasszony ember. Meglásd, hogy ez megy helyette még a hadba is. Mert ez még hadakozni is jobban tud.

– Fegyverhez is ért?

– Ért? Olasz vivókat győzött le a nyáron. Aztán hogy lő, hogy lovagol! Hét férfi kitelnék ebből, s még mindig maradna benne egy tüzes ördög.

Az igy megdicsért menyasszony ismét magyar nótába kezdett, amelynek az volt mindig a végződése:

_Erigy legény szaporán_ _Daruszőrü paripán_ _Kedvesedhez._

A vendégek ismerték ezt a dalt, de a várt végződést igy hallották:

_Erigy legény szaporán_ _Daruszőrü paripán_ _A Gergelyhez._

S mikor a menyasszony ezt énekelte, a tekintete végigsiklott a vendégsoron, és Mekcseyn állapodott meg.

A vendégek fölkacagtak. Azt gondolták, hogy a _Gergelyhez_ tréfás változtatás.

Mekcseyn azonban meleg szél suhant végig. Mikor a menyasszony a második szakasz végén határozottan őrá pillantott, kihörpentette a borát, és elosont.

Lefutott a lépcsőn, és bekiáltott az istállóba:

– Matyi! Balogh Matyi!

Egy lélek se felelt. Föl kellett keresnie a szolganép között a kocsisokat. Ittak azok fakupából, cserépkantából, de még kalapból is a konyha előtt való térségen.

Valahogy ki tudta közülök választani a szolgáját, de haj! milyen állapotban! Matyi csak ember volt mig az asztalnál ült, de amint felállott, nem volt ember.

Valami tizen hevertek már az asztal alatt s a fal mellett. Aki az asztal alatt hevert, azt csak hagyták, de aki kivül bukott a padon, azt keresztül kasul egy halomra fektették a fal mellé.

Matyi felállt, azaz csak fel akart állni, amikor megismerte a gazdáját, de csakhamar vissza leült, mert érezte, hogy ő is átbukik a padon s odakerül a fal mellé.

– Matyi, – orditott reá Mekcsey, – az apád rézcsákányát, hol a lovam?

Matyi ujból felállott, és az asztalba kapaszkodva felelte:

– Ott van.

– De hol?

– A lovak közt.

És a szemehéját emelgetve folytatta:

– Lónak lovak közt a helye.

Mekcsey mellen ragadta az embert és megrázta:

– Beszélj okosan, mert mindjárt kirázom a lelkedet!

Rázhatta azt. Részeg volt annak a lelke is.

Mekcsey odalökte őt a többi közé, azután az istállóba ment, hogy maga keresse meg a lovát.

Az istállómester is részeg volt, Mekcsey akár valamennyi lovat elhozhatta volna tőle.

Végigment hát a sötét istállón, és elkiáltotta magát:

– Muszta!

Az egyik sarokból nyerités felelt a szavára. Ott zabozott a sárga, s mellette a Matyi lova. Mekcsey egy félrészeg szolga segitségével felnyergelte mind a kettőt, s eltávozott anélkül, hogy valaki kérdezte volna, miért megy el ilyen korán, a vacsora vége előtt.

Gergely már az oláh-házban az udvaron várta. A lova fölnyergelten kapált a keritésnél.

Az éj hűvös volt. A felhők állani látszottak. A hold azonban mint egy ketté vágott ezüst kenyér lassan szállt fellegről-fellegre, és halvány világossággal árasztotta el a fenyves tájékot.

– Eljöttem, – mondotta Mekcsey, – mert úgy értettem, hogy ide rendelt a menyasszony.

– Jól értetted, – felelte Gergely. Az éjjel megszökünk.

Alig félóra mulva egy köpönyeges nyulánk alak jelent meg a ház előtt. Gyorsan feltárta az ajtót, és beugrott.

Vica volt.

Abban a cseresznye szinü atlaszruhában szökött el, amelyikben énekelt.