III.

Este későn feküdtek le.

A pap azt mondta, hogy egynehány levelet akar irni, hát nem hált egyszobában a diákkal. A diák nem bánta ezt. Maga is levelet irt. Megirta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház; kérdezi, hogy nem értesitették-e az elköltözésről? Ha értesitették, akkor bizony az a levél eltévedt.

Mert abban az időben nem volt a magyar földön pósta. Csak nagyurak levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra, hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.

A diákot aztán megnehezitette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és elaludt.

És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor el nem bődül egy tehén az ablaka alatt.

Ez a hang immáron szokatlan volt neki. Sem Somogyvárott, sem Szigetvárott, sem a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az ablaka alatt. Inasok keltették föl mindig a Bálint úr gyermekeivel együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.

A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz a dolga: a török császárt kell az égbe röpiteni.

Fölkelt és benyitott a másik szobába.

– Mester! – kiáltotta. – Hajnal van! Menjünk!

Semmi felelet. A szoba sötét.

A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát, meg a Mária-üvegből készült ablakot.

A pap ágya üres.

Az asztalon egynehány levél fehérlik.

– Mi az ördög, – mormogja a diák. – Az ágy azonmód van, amint megvetették.

Kisietett a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsó szoknyában, mezitláb hajtotta kifelé a disznaját.

– Tulipánné! Hol az én mesterem?

– Elment még éjfélkor, a holdvilágnál. Azt mondta, hogy az úrfit ne költsük fel.

– János is vele ment?

– Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.