XXXVI.

September 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a dunai hajóhidra.

A királyné hurcolkodott.

A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte összesereglettek a főurak. Mindnyájan elkisérték, csak Verbőcy maradt itt s vele az ő kedves katonája: Mekcsey.

Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszer csak megpillantotta Fürjest.

– No Gergely, – mondotta az leereszkedőn, – hát te nem jössz velünk?

– Semmi _te_, – felelte Gergely megvetőn, – nyulaknak öcscse nem vagyok.

A szőke legény megrándult, de aztán hogy Mekcseynek a szúró tekintetével is találkozott, hallatlanná tette a sérelmet.

Az öreg Cecey is ott volt lóháton az urak sorában.

Gergely rátette a kezét a nyeregkápára:

– Apám.

– Jónapot, fiam.

– Kegyelmed is elmegy?

– Csak Hatvanig.

– Éva is?

– Őt is magával viszi a királyné. Menj föl ma ebédre az asszonyhoz és vigasztald.

– Mért eresztik el Évát?

– Verbőcy mondta, hogy ereszszük el. A jövő évben, ne félj, visszajönnek!

Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelezte, hogy jön a királyné.

Jött. Gyászruhába volt öltözve. Asszonyai között ott volt a kis Éva is.

Könnyü, diószinü csuklyás selyem utiköpönyeg borult a vállára, de a csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.

Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.

– Te nem jösz velünk?

– Mennék, – felelte búsan Gergely, – de az uram még nem jött haza.

– Utánunk jöttök?

– Nem tudom.

Erre a válaszra a leányka arca is elborult.

– Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?

– Nem tudom.

Ekkor a fiu szeme megtelt egy könnycseppel.

A királyné már beült a nagy-terjedelmü födeles, ablakos bőrhintóba.

Vica a kezét nyujtotta Gergelynek:

– Ugye, nem felejtesz el engem?

Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!

De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.

Tiz nap mulva a szultán is útrakelt.

Török Bálintot magával vitte rabláncon.

Vége a második résznek.

HARMADIK RÉSZ. A RAB-OROSZLÁN.