XXI.

A királyi palota előtt leszállt a lováról, és a kantárnál fogva tartotta.

A palota falán egy helyen óriás napórát pillantott meg. A nap a fellegek mögött járt, és az aranyozott órarúd csak halvány árnyékkal mutatta a római IV-et.

Gergely az ablakokra vizsgálódott. Sorra nézte valamennyit: a földszintieket, az emeletieket, aztán a torony-ablakokat.

A palota kapuján katonák jártak ki és be. Egy galambősz szakállu, hajlott hátu agg magyar úr két iródiákkal ment be a kapun. Nagy úr lehetett, mert mindenki köszönt neki, ő azonban nem köszönt vissza senkinek. A diákok tekercscsé göngyölt papirosokat vittek. A posztósüvegük szélébe ludtoll volt tűzve; az övükön rézkalamáris lógott. A nap ahogy rájok tűzött, az árnyékuk is méltóságosan mozgott előre a palota falán.

Azután egy vékonylábu szőke katonát pillantott meg Gergely. Csak a lábát látta, a piros csizmába, piros nadrágba foglalt vékony két lábat, de arról is megismerte, hogy a szigetvári őrségből való. Nagy Bálint a neve.

Megfordult és a Szentgyörgytér felé sietett a lovával. Nem akarta, hogy a Török Bálint emberei közül valaki észrevegye.

Hanem erreféle megint egy ismerős alakkal találkozott. Egy mozgékony kis kerekszakállu ember volt ez: Martonfalvai Imre, Török Bálintnak a deákja, sáfárja, hadnagya, szóval egy mindenféleképpen hasznos belső embere.

Gergely átugrott a lova tulsó oldalára, hogy az arcát eltakarja ez elől az ember elől, azonban Imre deák, az örökké fürkésző, szemes ember észrevette.

– Nini! kiáltotta, Gergely öcsém!

Gergely fülig elvörösödötten emelte föl a fejét.

– Hogy kerülsz te ide? Az urhoz jöttél? Hát ezt a lófejü ökröt hol szedted fel? Hiszen ez nem a mi lovainkból való!

Gergely szeretett volna elsülyedni a kövezet alá, az ökörnek nevezett érdemes állattal együtt.

Hanem hamar összeszedte magát.

– Az úrhoz jöttem, – mondotta. Hol van?

– Nem tudom megjött-e már. A német rabokat kisérte a szultán elé. Haj de vitéz ember ez a mi urunk! Láttad volna, hogyan verte a németet! Ma egy hete is úgy jött vissza a csatából, hogy egy csuron vér volt a jobb-karja. A királyné az ablakban ült. Ahogy ellovagolt előtte, felmutatta neki a jobbját, a karddal együtt. Nincs otthon marhaveszedelem?

– Nincs, – felelte Gergely.

– Hát az öreg-kutat kitisztitották-e a rabok?

– Ki.

– A cséplők nem lopnak?

– Nem.

– Az urfiak egészségesek?

– Egészségesek.

– És az asszonyunk?

– Az is.

– Remeteudvaron nem voltál?

– Nem.

– Nem tudod, hogy a szénát betakaritották-e?

– Nem.

– No, – azt mondja a deák a süvegével legyezve magát, hát most hova szállsz? Vagy van szállásod?

– Nincs.

– Hát gyere énhozzám. Valami nagy hírrel jöttél? Vagy levelet hoztál az urnak?

– Nem. Csakugy véletlen formán jöttem el.

– Hát várj itt. Befordulok a palotába. Vagy gyere te is velem ide az udvarra. Aztán haza megyünk, és átöltözöl. Vagy nincs ruhád? No majd lesz. Aztán beszélhetsz az urral.

Bevezette a diákot az udvarra, és elhelyezte az árnyékon.

Gergely utána nézett a bőbeszédű eleven embernek. Látta mint szalad fel a széles vörös márványlépcsőn, aztán azon gondolkozott, hogy ne szökjék-e meg a Bálint úr szidása elől?

Hej nem lehet az elől megszökni! Hatalmas tekintetével még igy messziről is magához horgozza az embert. Aztán igazat kell mondani. Meg kell vallani, hogy ők bizony a pappal a levegőbe akarták vetni a török császárt.

Hát megnyugodott abban, hogy ma az ő szegény kicsisége nagymosásba kerül, és ujra bámulni kezdte az ablakokat.

Amint igy tekintget, látja, hogy az udvar egy nyilásán a kert fái zöldelnek át. Mi lenne, ha ő oda besurranna? Csak úgy messziről megnézné az ő kis Éváját. Csak úgy messziről, mert a királynéhoz nem szabad közel menni.

Bizonyos, hogy ők a tulsó árnyékos részen vannak vagy a kertben, vagy valamelyik ablakban. Megismerné Évát messziről is. Megismerné az ő gyönge fehér arcát, édesmosolyu macskaszemét. Intene neki egyet a kalapjával. Aztán Éva találgathatná akár egy hétig is, hogy Gergely járt-e ott, vagy egy hozzá hasonló fiu, vagy hogy éppen Gergelynek a lelke.

A fal az udvaron tele volt nagy nehéz vasgyűrűkkel, amelyek arra valók, hogy a lovat hozzájok kössék, akik itt leszállanak.

Gergely is odakötötte a maga lovát, aztán csöndes andalgással átment a katonák között, és beosont abba a sikátorba, amelyikből a fák kandikáltak kifelé.