XV.

Gergely délnek fogta az irányát, hogy ha üldözni találják, háboritlanul haladhasson Buda felé.

A hold már nyugotnak ereszkedett a felhők között. Keletről már derengett a hajnali világosság.

A széles országutat egy helyen keskeny út szelte keresztbe. Gergely egy sebesen ügető lovast vett ezen az úton észre.

Ha igy haladnak mind a ketten, éppen az út kereszteződésénél találkoznak.

Gergely az első pillanatban lassubb ügetésre fogta a lovát, de aztán hogy amaz is meglassudott, megint nyargalásnak eredt. Hamarabb odaér igy száz lépéssel.

Szeme folyton az idegen lovason. A növekvő reggeli világosságnál megdöbbenve látja, hogy egy hosszúsüvegű janicsár igyekszik feléje.

Megrántja a lovát, és megáll.

Áll amaz is.

Ekkor harangkondulás gyanánt üt a szivébe a Dobó István szava: Az a fő, hogy ne féljünk!

Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot, s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se Somogyvárott, sem Ozorán. De azért Gergely hálás emlékezetében tartotta, s ez az egy mondása megmaradt a fülében: A fő az, hogy ne féljünk!

A török kis alacsony lova ujra elindult. Ő is megsarkantyuzta a lovát. Hát mindegy: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a török; odakiált neki egy _jó reggelt_, aztán tovább vágtat.

Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra, hogy felkanyarodjék észak felé. Találkozniok kell. És ha a török fegyvert ránt!

Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is, Török Bálint is tanitotta vivni s a török rabokkal mindennap verekedett. De ez csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még csákánynyal se árthattak egymásnak.

Hiszen csak dsidája vagy kardja volna, mint a janicsároknak! De ez a hitvány jatagán, mi ez?

Az a fő, hogy ne féljünk! – csendült meg ismét a fülében.

Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.

A török azonban nem vágtat. Áll.

Gergely neki tüzesedve kanyarodik be az útnak, amelyiken a török álldogál, s csaknem felkiált örömében, mikor látja, hogy a török megfordul, és ugyancsak fut ám előtte.

Ez nem lehet más, mint Tulipán.

– Tulipán! – kiáltja a diák.

A török a kiáltásra még jobban száguld a keskeny kocsiúton.

A kis ló jó futó, de az út göröngyös. Egy helyen elbotlik a ló, és a török végighömpölyödik a földön.

Míkorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a lándsáját.

– Tulipán! – kiáltja a diák kacagva. Ne bolondozzon!

– Oh fene teremtette! – mondja röstelkedve Tulipán. Hát maga az urfi?

– No maga ugyan vitéz katona, – kiáltja nevetve a diák.

És leugrik a lováról.

– Azt hittem, üldöznek, – feleli röstelkedve Tulipán. Hát hogyan menekült meg?

– Észszel, Tulipán. Egy darabig vártam, hogy maga szabadit ki.

– Lehetetlennek találtam, – mentegetőzött Tulipán. A rabok a tábor közepén voltak, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig birtam kiszökni.

Ezt mondva fölrángatta a lovát, és vakaródzott.

– Hogy a kutyák egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!

– Hát úgy, hogy vezeti.

– Az úrfi nem jön velem?

– Nem. Én Budára megyek.

– Akkor megint a török kezébe kerül.

– Hamarabb ott leszek mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én uram: az hatalmas ember. Király is lehetne ha akarna.

Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Kezet nyujtott Tulipánnak.

– Tisztelem az otthonvalókat.

– Köszönöm, – felelte Tulipán. – Én is tisztelem az uramat. Ne mondja meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.

– Jó jó Tulipán. Isten áldja meg!

Tulipán még egyszer visszafordult:

– Hát a pap?

A diáknak könnybelábadt a szeme.

– Az szegény nagyon beteg. Nem beszélhettem vele.

Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem tudott, vagy hogy meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé.