IV.

Éjjel tizenkét óra tájban egy inas zörgetett a Török urfiak ajtaján.

– Gergely úrfi!

– No mi kell, – szólt Gergely felülve az ágyában. Bejöhetsz.

Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horáciust.

A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiuk.

– A virrasztó küldött, – mondotta az inas. – Egy úrféle áll a kapun.

– Hogy hivják?

– Valami Kecske vagy micsoda.

– Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?

– Győrből jött, és ide akar szállani.

Gergely a Győr szót hallva, egyszerre kiugrott az ágyából.

– Ki az te Gergely? – kérdezte Török Jancsi a paplan alól.

– Mekcsey! – kiáltotta vigan Gergely. – Ereszszétek be tüstént a vitéz urat!

Az inas elrobogott.

Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiu is kiszállt az ágyból. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy most már.) Kiváncsiak voltak a vendégre, akit csak névből ismertek.

– Rendeljetek bort, meg ennivalót, – szólt vissza Gergely az ajtóból.

Azzal lerohant.

Mikorra leért, már ott állt Mekcsey az udvaron; mellette lámpással a virrasztó meg a várnagy.

Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye; egy darabig ide-oda lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy tallérral bucsúzott a Dobó katonáitól.

– Csakhogy megérkeztem, – mondotta Gergelyt megölelve, – már majd elaludtam a lovamon.

– De Pista bátyám, mi van a fejeden?

– Turbán az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem.

– Ne tréfálj bátyám! Véres az a kendő!

– No hát csak adj öcsém szobát, meg mosdótálat, aztán majd elmondom, hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.

A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.

Gergely egyet legyintett a levegőbe, mire a cseléd eltünt.

Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:

– Az asszonyunk nem alszik éjjel soha. Mindig az urát várja, vagy levelet az urától.