XXIX.

A Jedikulától egy nyillövésnyire az örmény kórház mögött egy kis napszámos-kocsma állt egymagában.

Kerti lakás lehetett az valamikor, valami szép márvány nyaraló még abban az időben, mikor Konstantinápolyt Bizancznak hivták. De haj az idő meg a földrengés meglazitja a márványkockákat is, letördeli a terasszok alabástrom balüsztréit, az ablakok kővirágait; kimozditja a lépcsőket, és dudvát ültet az oszlopok hasadékába. Lett a nyaralóból kurta-kocsma.

Járt ide mindenféle nép, s a gazda, akinek Milciades volt a keresztneve mellékesen, orgazdasággal is foglalkozott.

Ehhez vezette a cigány a mi fiatalainkat, s ez adott nekik szállást, olasz ruhát, aranytányérat, persze jópénzért.

Hogy im a Héttoronyban nem úgy sikerült az énekelőadás, amint szerették volna, a mi fiatalaink csaknem bajba kerültek.

A katona rögtön jelentést tett a bégnek, hogy az olaszok, valami rokonfélék, mert nagyon sirnak a rab körül, azonban a bég nem sokat törődött már a Jedikulával. Egy szép kerület Magyarországon, ahol ő lehet az úr, kellemesebb kép volt neki, mint a Jedikula, ahol ő is csak rab volt, mert bent kellett laknia a falak között, s évenkint csupán egyszer léphetett ki rajta, hogy imádkozzék az Aja Sofia templomában.

– Szamár vagy, – bődült a katonára. Azok az olaszok rabjai voltak annak az urnak, most pedig az én rabjaim.

Éppen a kalamárisát akarta ládába tenni. Kivont az oldalából egy nádtollat, és a tintás spongyába nyomta. Egy tenyérni kis pergamen darabra egynéhány szót irt, s odaadta a hüledező katonának.

– Nesze. Add oda az olaszoknak, és kisérd ki őket a kapun. Semmi bántódásuk ne legyen!

Gergely tudott annyira törökül, hogy elolvasta az irást azonnal amint a markába nyomták.

Ez volt benne:

_Ez az öt olasz énekes az én seregemhez tartozik. Ezt a temesszüköt adtam nekik, hogy senki őket ne bántsa, mikor mellettem nincsenek. Veli Bég._

Gergely eltette ezt gondosan.

Ránéz a katonára. Visszaemlékezik, hogy ezt a bagoly arcot látta már valahol. De hol?

Hát bizony ott ivott őkegyelme tegnap a görögnél, a mindenféle napszámos és hajós között. Látszik is az orra pirosságán, hogy bajban lesz, ha majdan Mohamed elé kerül.

– Eljösz-e te is a béggel? – kérdezi amint kifelé mennek a kapun.

S egy ezüst tallért nyom a markába.

– Nem, – feleli a katona a tallértól felvidámultan. A bég csak aknafúrókat visz, meg deliket. Az én uram holnaptól fogva Izmail bég.

– De ő még nem lakik itt.

– Nem; amott lakik abban a vadszőlős házban.

S egy vadszőlővel befuttatott házra mutatott, amely háttal nekiépült a régi Bizantz várfalának. Talán annak a köveiből is csinálták.

Estére ott itta már a bagoly az ezüsttallért a görögnél.

Ami ifjaink egy csinos kis márványszobában vacsoráztak. Riskásás ürühust ettek, s közben azon tanácskoztak, hogy a béggel térjenek-e vissza a hazájukba, vagy csak magukban.

Mert hogy Török Bálintot ki nem lehet szabaditani, azzal már számot vetettek.

– A béggel kell visszatérnünk, – mondotta Gergely. Ez a legkényelmesebb.

– Én nem danolok neki, – felelte Mekcsey. Danoljon neki a tüzes istennyila!

– Hát akkor rekedtnek teszed magadat, – felelte Gergely. Mért ne danoljak neki? Nem azt mondja-e a magyar közmondás is, hogy akinek a szekerén ülsz, annak a nótáját fujjad.

– Ha ezt megtudják odahaza, hogy mink egy törököt mulattattunk…

– Miért ne? Itten danolunk neki, otthon meg majd táncoltatjuk.

Jancsi nem vett részt a beszélgetésben. Maga elé nézett s ki-kigyöngyöztek a könnyei.

– Ne sirj Jancsikám, – mondotta Gergely, a Jancsi térdére téve kezét. Hiszen az a nagy lánc nem örökös. Meglehet holnap leveszik róla.

– Nem is beszélhettem apámmal, – felelte Jancsi sirva, – csak épen hogy a Ferkót kérdezte, arra feleltem. Azt mondtam neki: Otthon maradt, hogy ha én elpusztulok az úton, maradjon egy gyermeke az anyámnak.

Erre mindnyájan elhallgattak.

A cigányleány fogta a tálat és kivitte. A szobába besütött a hold, és elhalaványitotta a mécses világát.

– Még egy próbát kellene tenni, – szólalt meg Gergely. Még ugyszólván minden pénzünk megvan. Nálad van Jancsi ezer arany, énnálam háromszáz. Mekcseynél van annyi, amennyivel hazajuthatunk.

A cigányleány visszatért, s azt mondja Gergelynek:

– Nem nézitek-e meg a bagoly törököt? Olyan részeg már, hogy lefordult a székről. Sárközi a török költségén iszik, de ő még nem részeg. Matyival kockáznak.

Azonban, hogy ezen csak maga nevetett, ő is abbahagyta. Leült a gyékényre a többi közé, és az állát a könyökére támasztva, Évát bámulta.

– Az új bég, – mondotta Gergely, – kétségtelenül kap a pénzen. Csakúgy kap, mint a többi. Hátha ez tehetne valamit?

– Én mindent odaadok, ami nálam van, – felelte Jancsi. Az életemet is odadnám.

– Hát akkor tegyünk egy utolsó próbát.

– Igen, de hogyan juthatsz be éjjel a béghez?

– Felöltözöm török katonának.

Jancsi megragadta a Gergely kezét:

– Megtennéd Gergely? Megtennéd?

– Már teszem is, – felelte Gergely.

Azzal fölkelt, és beszólitotta Milciades gazdát.

– Gazda, – mondotta, – nekem egy török katona ruha kellene. Olyan, amilyent a Héttorony katonái viselnek.

A görög végigdörzsölte szénfekete bokros szakállát. Megszokta már, hogy ezek a vendégei álöltözeteket hordanak, de azt is megszokta, hogy mindennap két-három arany csendül tőlük. Ördög vigye őket, ha rablók, ha tolvajok, a fő az, hogy jól fizetnek. Ajánlotta is már nekik, hogy lakjanak a föld alatt levő teremben.

– Hát ilyen ruhám nincsen, – mondotta elvillantva a szeme fehérét, – de itt van egy részeg török, arról le lehet venni a turbánt meg a köpönyeget.

– Az is jó lesz, – felelte Gergely. De nekem szakál is kellene.

– Van bőven, – felelte Milciades.

– De nekem éppen olyan szakál kell, mint azé a katonáé.

– Akad olyan is.

Azzal egyet fordult, s alig öt perc mulva mindenféle kész szakállal, fekete szőrrel és ragasztóval tért vissza.

– Felragasszam?

– Ragaszd fel. Olyanféle képet csinálj nekem, mint azé a töröké.

És eközben beszélgettek.

– Ismered az uj béget, aki a Héttoronyba kerül?

– Hogyne ismerném, – felelte a görög. Topcsi volt. Oly neveletlen, hogy irni se tud.

– A többi tiszt se tud. Legfeljebb olvasni tudnak.

– De ez úgy hányja-veti magát, mint a szultán lova, noha az is többet tud nálánál. Hanem bezzeg mikor egy magánál nagyobb fát lát, hajlong, mint a kender szélfuváskor.

– Volt már hadban?

– Tavaly vele volt a császárral. Esztergom alatt meg is botozták.

– Eszerint gyáva?

– Gyáva és ostoba.

Gergely a ragasztótól jobbra és balra fintorgatta az orcáját.

De ekkor már úgy el volt változva, hogy Mekcsey majd felfordult nevettében.

A görög behozta a turbánt, a handsárt meg a köpönyeget.

– Allaha emanet olun, – mondotta Gergely tréfásan hajlongva.

Azzal kilépett.

A többi el akarta kisérni, de ő csak Jancsit meg Mekcseyt engedte maga mellé. Ahogy Jancsi útközben átadta az aranyait, ezt is visszaküldte. Csak Mekcsey maradt vele. Ez körülbelül ötven lépésnyire kisérte csendesen.

Félóra nem telt belé, ott állott a bég háza előtt.

Megzörditette a kapu réztányérát, s hogy erre egy vén kappan arca jelent meg a kapu nézőjén, igy szólott hozzá:

– Küld azonnal a béget a Héttoronyba. Baj van.

A kappan eltünt. Gergely visszavonult. Tudta, hogy a kappan megint meg fog jelenni, de azt is tudta, hogy, ha senkit se talál az ajtóban, senkinek se adhatja át a bég kérdéseit. Kénytelen lesz visszatérni a béghez, s megmondani, hogy a katona már eltünt. A bég majd egydarabig forgolódik morgolódik, végre is ki fog jönni, s megy a Héttoronyba.

Gergely ezt bölcsen kieszelvén, megindult szépen a Héttorony felé s a Drinápolyi kapunál – igy nevezték a Héttorony északi kapuját, – megállott.

A kapu zárva volt. Az őr a kapukövön guggolva aludt. A feje fölött hitvány olajlámpás égett a falból kinyuló vasrudon.

Köröskörül csöndesség.

Mekcsey husz harminc lépésnyire követte Gergelyt s hogy ez megállott, ő is megállt. Talán azért is állott Gergely a lámpás világkörébe, hogy Mekcsey láthassa.

A percek lassan multak, s Gergely magában szidta a török időt, hogy milyen lomhán jár.

S mivelhogy ember és bogár mind csak a fényességet nézi a sötétben, Gergely is az olajlámpásra forditotta a szemét.

– No megőszülök, mikorra kimászik az a bég, – mormogta magában.

Szegény jó dalia, te kedves szép csillaga a magyar dicsőségnek, nem fogsz te megőszülni soha! Vajjon milyen arccal néznél a jövendő tükörébe, ha most előtted föllebbentené valami égi kéz, s te látnád magadat rabbilincsben, ugyanezen a helyen; s látnád a török hóhért, amint azon a rozsdás lámpavason neked bokrozza a kötelet!

Az utca csöndjében kapudörrenés hallatszott.

Gergely megrezzent. Elindult sebesen a dörrenés irányába.

A bég jött.

Egyedül jött. Köpönyegébe volt burkolózva, s a fején magasra kalácsozott turbán fehérlett.

Gergely megállt egy percre, és hallgatózott, hogy jön-e valaki a béggel?

Nem jött senki.

Ekkor eléje lépett a bégnek.

– Uram, – szólott török katonai szalutálással, – nem Veli bég hivat téged. Én csaltalak ki egy igen fontos ügyben.

A bég visszahőkölt.

– Ki vagy te? – szólt a kardjához kapva.

Gergely is a kardjához nyult. Kivonta és markolattal nyujtotta oda a bégnek:

– Vedd, ha azt gondolod, hogy tartanod kell tőlem.

A bég visszataszitotta a kardját a hüvelybe.

Gergely is.

– Több jót hozok neked, mint gondolnád, – szólt Gergely egy pénzes zacskót emelve ki a köpönyeg belső zsebéből.

S megcsörditette az aranyakat.

– Fogadd bevezetésül.

A bég a tenyerébe vette a súlyos zacskót, de aztán visszaadta.

– Előbb tudnom kell: ki vagy, és mit akarsz?

Ezzel ő is a ház árnyékába lépett. Kőpad volt ottan. Arra ült, és figyelmesen nézett a Gergely arcába.

Gergely szintén a padra ült. Összefonta a karjait, és időnként a csipős álszakált vakargatva beszélt halkan és óvatosan:

– Az én nevem _Százezer Arany_. Azt hiszem, elég jóhangzásunak találod a nevemet.

– De nem álnév-e ez? – kérdezte a bég hunyoritva.

– Hamar kipróbálhatod. A te neved azonban: _Szegény Ember_, bár az kétségtelen, hogy jeles vitéz vagy, és hogy Magyarországon is részt vettél a diadalmas hadjáratban, mindenki tudja.

– Látom hogy ismersz.

– Hát, hogy röviden végezzünk: te holnap reggeltől kezdve várnagy vagy a Jedikulában, másszóval tekintélyes rab leszel te is. Évenkint egyszer kimehetsz a városba, s ha Allah hosszúra nyujtja az életedet, hát életedben összesen huszszor-harminczszor láthatod még Konstantinápolyt.

– Tovább.

– Tőled függ, hogy nagyobb és függetlenebb útat válaszsz magadnak. A Jedikulában van egy rab, egy dúsgazdag magyar úr: Török Bálint.

– Azt akarod kiszabaditani?

– Te mondod. Hát tegyük fel, hogy azt akarom. Veled egynéhány új katona is jön; ha más nem: a szolgáid. Mi történnék, ha te holnap este kihoznád például Bálint urat, mintha a szultán hivatná.

– Naplemente után nem jöhet ki a várnagy se.

– A szultán parancsára kijöhet; dehát mondjuk nappal jön ki, veled és két katonával. Az utcák erre már néptelenek. Te a két katonát visszaküldöd, s ballagtok ketten Bálint úrral tovább. De talán ahelyett hogy a szerájba mennétek, a nevezett rabot egy hajóra vezeted; egy hajóra, mely a parton áll, és sárga zászlót lenget. Lehet az a hajó gabonaszállitó hajó is, egyszerü csónak is. Nincs olyan sok erre felé. Hát mondom: legfeljebb ruhát köpönyeget változtattok és lekanyarodtok ketten a hajóra.

– Ilyen egyszerüen!

– Nem éppen. A hajón, mihelyt elindul, háromszáz arany olvasódik a markodba, törökül szólva háromezer gurus, vagyis piaszter. Azután akár a vizen, akár a szárazon Tekirdagba megyünk. Ott egy emberünk jó lovakkal s ötszáz aranynyal vár téged. Az ismét ötezer gurus. Lemegyünk Athenbe, s onnan Olaszországba. Amint az olasz partra lépünk, ott ismét ötszáz arany hull a markodba.

– Ezerháromszáz…

– Eddig. Azt hiszem tiz évi fizetésed. Gondolhatod, hogy az az ember, aki Debrecent, Szigetvárt és Vajda-Hunyad várát mondja a magáénak, s aki ezeken kivül ura egy királyi birtoknak, csaknem az egész Dunántúlnak, az bizony könnyen kifizeti neked még azt a kilenczvenkilenc ezer aranyat is, ha mindjárt a fele vagyonától kell is megválnia.

– És ha nem kapom meg az első ezret se?

– Ha akarod már most is odaadom.

A bég gondolkozva nézett maga elé.

Gergely fölállt:

– Ha azt látnád, hogy megcsalunk, – pedig olyan magyart még nem láttál, aki csalna, hát akkor mindig van időd ráfogni Török Bálintra, hogy megszökött, s hogy te utána mentél egymagad és a hajón fogtad el. Akár a hajóról hozod vissza, akár a szárazföldről, neked fognak hinni, mert visszahoztad.

– Hát jól van, – szólt a bég is fölállva. – Holnap alkonyat előtt egy órával legyen az a sárga zászlós hajó egy nyillövésnyire a Héttoronytól. De már a parton várj. Miről ismerlek meg?

– Ha az arcomról meg nem ismernél, a turbánom szintén sárga lesz, kénsárga. Erről megismerhetsz.

– Egy órával naplemente előtt.

– Pont tizenegy órakor, – felelte Gergely.

Mert a török időszámitás szerint napnyugtakor van tizenkét óra.