I.

A Mecsek országútján egy augusztusi holdfényes éjjelen két lovas vágtatott fel a hegynek. Az egyik egy beretvált arcu fekete köpenyeges sovány ember, bizonyosan pap. A másik egy alig tizenhat éves hosszuhaju úri fiu.

Mögöttük egy lovas szolga kocogott az úton. Ez nyereg helyett két tömött zsákon ült. Mind a két zsák olyan volt a holdvilágnál, mintha lisztet vinne. Ezeken kivül a hátán is volt egy nagy bőrturba, vagy amint ma mondjuk: tarisznya. A turba meg volt tömve s három nyélszerü valami állott ki belőle. Az egyik, hogy megvillant olykor, láthatóképen puska volt.

Egy vén odvas vadkörtefa sötétlett az út mellett. Ott ugrottak be az útról a lovukkal.

– Hát ez az? – kérdezte a pap a fát végignézve.

– Ez, – felelte a fiatal ember. Gyerekkoromban bagoly fészkelt benne, azóta az odunak is meg kellet tágulnia: ha több nem, egy ember elfér benne.

A ló hátáról mindjárt felcsimbeszkedett a vadkörtefára és egy ugrással ott volt a vastag, vén törzsökön.

Beleturkált a kardjával a pudvás faderékba, de hogy nem röpült ki belőle semmi, beleereszkedett.

– Ketten is beleférünk! – kiáltotta vigan.

Azzal ujra kimászott és leugrott a gyepre.

– Hát akkor dolgozzunk – szólt a pap.

És ledobta magáról köpönyegét.

Gábor pap volt, a diák meg Bornemissza Gergely. Azóta, hogy nem láttuk őket, nyolc esztendő telt el. A pap nem sokat változott. Mindössze a szemöldöke nőtt ki. A szakálát, bajuszát bizonyosan a forróviz nyomai miatt beretválta. Éshát egy kicsit megsoványodott.

Annál erősebben változott a fiu. A nyolc év csaknem férfivá tette. De csak a termetben. Az arca az a határozatlan se szép se csunya valami, amilyen a tizenöt esztendős fiuké szokott lenni. Csak az arca szine maradt meg, az a pirosas barna gyönge szin. A vállig érő hullámos haj az akkori idők gyermekdivatja volt.

A szolga két ásót vett elő a tarisznyából. Az egyik ásót a pap ragadta fel, a másikat a fiatal ember.

Lementek az országutra, és az ut közepén a fa irányában gödörásásba fogtak.

A szolga letette a gödör mellé a két zsákot, s viszszatért a lovakhoz. Levette róluk a kantárt, és békót vetett a lábukra. Hadd legeljenek a jó harmatos erdei fűben.

Azzal ő is az országutra ment. Az öblös bőr tarisznyából kirakott mindent; kenyeret, kulacsot, fegyvereket, s ezek helyett azt a köves földet kotorta bele, a mit a két ásó kiforditott. Széjjelszórta az árkokba. Visszatértében meg erős nagy köveket hordott a gödör mellé.

Nem telt belé egy óra, derékig volt már a két ember a gödörben.

– Elég, – mondotta a pap. – János most már a zsákot ide.

A szolga odavitte a két zsákot.

– A puskát is, – szólt a pap.

János odavitte a puskát is.

– Most fogd ezt az ásót és áss árkot a gödörtől addig a vadkörtefáig. Az árok itt az úton egy rőf mély legyen, a gyepen aztán fele mély is elég. A gyepet úgy szedd fel, hogy visszarakhassuk. Semminek se szabad a munkánkból meglátszania.

Mig a szolga az árkot ásta, a két úriember beleüritette a két zsák tartalmát a gödörbe.

A zsákokban puskapor volt.

A puskát a pap felhúzta. Megmozgatta a kakasban a kovát, hogy erősen áll-e, azután egy hosszu összekarikázott zsineget vett elő; rákötötte az egyik végét a puska ravaszára.

Most aztán úgy rakták körül a port meg a puskát kővel, hogy a zsineg szabadon mozoghatott. Óvatosan rakták tovább és tovább a követ a puskaporra, mig végré a gödörből nem látszótt semmi.

A szolga ezalatt megásta az árkot a fáig s megfalazta kővel. A zsineg ebben az árokban huzódott tovább. Lapos kövekkel fedték be mindvégig úgy, hogy sehol ne szoruljon.

– No, – mondja a szolga, – most már tudom, mi készül itten.

– Hát micsoda János?

– Valaki itt az égbe röpül.

– És mit gondolsz kicsoda?

– Kicsoda? Hát biz azt könnyü kitalálni. Holnap jön erre a török császár.

– Ma, – felelte a pap a pirkadó egekre tekintve.

Mikor a kelő nap megvilágitotta az országutat, nem volt már semmi nyoma sem a gödörnek, sem az ároknak.

A pap megtörülte a homlokát és igy szólt:

– Most, János fiam, ülj lóra és menj föl a Mecsek tetejére. Menj mindaddig, mig csak oda nem érsz, ahol az utat végig lehet látni Pécsig.

– Értem uram.

– Mink a diákkal itt lefekszünk a fa mögött husz harminc lépésnyire. Te pedig vigyázol, mikor jön a török. Mihelyt az első lovast meglátod, nyargalj vissza és költs fel bennünket.

A pap ezzel bement az erdőbe. Jó gyepes helyet kerestek a diákkal. Leteritették a köpönyegüket és egy perc mulva elaludtak mind a ketten.

II

Dél felé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.

– Jönnek! – kiáltotta. Rémitő nagy had jön!

Aztán mikor odaért, folytatta:

– De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.

A pap a diákhoz fordult:

– No azt mondja a ruháját rendbeszedve, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a te másik apádhoz.

– Ceceyhez?

– Oda.

A diák kérdőn nézett a papra. A szolga is.

A pap elnevette magát.

– Egy nappal korábban jöttünk. Hát nem érted? Ezek a táborverők. Ezek elől járnak és leverik a sátorkarókat, felvonják a sátrakat, hogy mikorra a sereg Mohácsra érkezik, készen találja a fekvőhelyeket meg a vacsorát.

– Hát akkor gyerünk Ceceyhez, – szólt vigan a diák.

A pataknál leszállottak, és megmosakodtak derekasan. A diák egy szép csokor virágot is szedett.

– Kinek lesz az Gergő?

– A feleségemnek, – felelte Gergő mosolyogva.

– Feleségednek?

– Már mi csak ugy mondjuk. A kis Cecey Éva, az lesz az én feleségem. Együtt gyerekeskedtünk, aztán, hogy az apja fiának fogadott, valahányszor meglátogattam őket, mindig meg kellett csókolnom.

– Reménylem szivesen tetted.

– Meghiszem azt. Olyan az orcája mint a fehér szegfű.

– De még ebből nem következik, hogy feleségednek tekintsd.

– Az öreg pap megmondta, hogy nekem szánták a lányt. Ceceynek a testamentoma szerint enyim lesz a lánynyal a birtok is.

– Eszerint az öreg pap titkot árult el.

– Nem. Cak figyelmeztetett, hogy méltó igyekezzek lenni erre a szerencsére.

– Dehát boldog leszel te avval a leánynyal?

– Nézze meg őt, – szólt ragyogó arccal a fiu. Ha meglátja, nem kérdezi többet, hogy boldog leszek-e vele.

A ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előre futott.

A diák megállitotta a lovat és igy folytatta:

– Olyan az a lány, mint valami kis fehér macska.

A pap mosolygott és a fejét csóválta.

Sűrűbe értek. Le kellett szállaniok a lóról. Gergely ment elől. Ő tudta, hogy ez a sűrűség takarja a falut.

Mikor alárobogtak a völgybe, minden házból kifutottak az asszonyok.

– Gergő! Ni a Gergő! – kiáltozták örvendezve.

Gergely a kalapját lengetve kiáltott jobbra balra:

– Jó napot Juci néni! Jó napot Panni asszony!

– Az úrék nincsenek ám itthon! – kiáltotta az egyik asszony.

Gergely meghökkent. Megállitotta a lovát.

– Mit mond nénémasszony?

– Elmentek. Elköltöztek.

– Hova?

– Budára.

Gergely elámult.

– Mind?

Balga gyermekremény! Azt gondolta igy felelnek vissza:

– Nem, a kisasszony itthon maradt.

Pedighát mi természetesebb, mint az, hogy igy feleltek:

– Mind bizony, még a papunk is velök ment.

– Mikor?

– Szent György nap után.

– De valaki csak van a háznál?

– A török.

Gergely kedvetlenül fordult a paphoz:

– Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt voltam.

– Hát akkor nem kapunk ebédet.

– Dehogynem, hiszen itt a török.

– Micsoda török?

A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes. Hanem itt vagyunk a temetőnél. Engedje meg, hogy egy percre betérjek. Az anyám itt lakik.

Egy kis liceummal keritett kerek temető, nem nagyobb egy házhelynél, ez volt, ahova Gergely mindig előre benézett.

Átadta a lovát a szolgának s ő maga besietett. Megállott egy immáron besülyedt barna fakeresztnél. Rátette a sírra a magával hozott virágot. És letérdelt.

A pap is leszállott. Odatérdelt a fiu mellé, és arcát az ég felé emelve hangosan imádkozott.

– Élőknek és holtaknak ura, égben lakó Isten, adj csendes álmot az itt porladozó jó édesanyának, adj boldog életet az itt térdelő árva fiunak. Amen.

Azzal a mellére vonta a fiu fejét és megcsókolta.

Az úriház csaknem szemben volt a temetővel. A kapu már akkor fel volt tárva, s egy tömzsi piros asszony barátságos mosolygással nézett a jövevényekre.

– Jónapot Tulipánné, – szólt a diák, – hát hol az ura?

Mert Tulipánnak a dolga, hogy felnyissa a kaput.

– Részeg, – felelte boszusan az asszony. – Mindennap ellopja a pincekulcsot a cudar, pedig mindennap máshova dugom. Ma már a mángorló alá tettem. Ott is ráakadt.

– Hát ne dugdossa. Ha rendesen ihatik, nem iszik annyit.

– Jaj dehogynem. Ugy iszik ez, mint a gődény! Csak iszik, meg danol; nem akar dolgozni az átkozott.

A szederfa hüvösén csakugyan ott ült egy barna parasztember. Alatta gyékény, előtte zöldmázos kancsó. Még nem volt annyira részeg, hogy a kancsót el lehetett volna venni. A fiával ivott, egy hatéves kis mezitlábas gyerekkel, akinek a szeme szintén olyan fekete volt, mint az apjáé.

Ez a török kapott kegyelmet azért Ceceytől, mert azt mondta, hogy tud sakkozni. Később kiviláglott, hogy sakkozni nem érdemes vele, hanem a ház körül minden munkára használható. Különösen főzni tudott jól. Az asszonyok megkedvelték, hogy megmutatta, hogyan kell piláfot, böreket, malebit meg szorbeteket főzni és sokat bolondoztak vele. Cecey meg azért szeretett belé, mert a török fakezet faragott neki, olyan fakezet, hogy ujjai is voltak. Ha keztyüt huzott rá, senkise mondta volna, hogy fából van a keze. Az öreg legelőször is nyilazni próbált. Lehozatott a padlásról egy akkora ijjat, mint ő maga. A fakézzel ki tudta fesziteni. S akkor az öreg sirt örömében. Megtette a törököt mindenesnek.

Az egyik magyar menyecskének elesett abban az időben az ura, hát a török összemelegedett vele, aztán elvette feleségül. Persze előbb kikeresztelkedett. Olyan jó magyarrá vált, mintha itt született volna.

Mikor megpillantotta a diákot meg a papot, felállott és török módon keresztbe tette a mellén a kezét. Meg is akart hajolni, de mert a meghajlás orrabukással végződött volna, mindössze egy előretántorodással fejezte ki a tiszteletét.

– No Tulipán, – szólt hozzá Gergely, – hát mindég iszunk?

– Kell inni, – felelte Tulipán komolyan. – Huszonöt évig török lenni, nem inni, ezt helyre kell inni.

– De ha maga részeg, akkor nem tud nekünk ebédet főzni.

– Főz a feleségem, – felelte Tulipán a hüvelykujjával az asszony felé bökve. Főz turós csuszát is. Az ám a jó!

– De mink piláfot szeretnénk.

– Főz azt is.

– Hát az úr hol van?

– Budán. Jött levél. Ment uraság. Kapta ház. Szép kisasszony ül házban, mint rózsa kiskertben.

A diák aggódó arccal fordult a paphoz:

– Mi lesz velök, ha a török el találja foglalni a várat?

– Hohó! – felelte a pap. – Előbb elvész az egész ország, hogysem Budavára.

S hogy Gergely még mindig aggodalommal nézett reá, folytatta:

– Az országot a nemzet őrzi, Budavárát maga az Isten.

Tulipán kinyitotta az ajtókat. A szobákból erős levendula illat dőlt kifelé. Aztán kitárta az ablakokat is.

A pap belépett. Tekintete a falon függő arcképeken állt meg.

– Tán ez itt Cecey? – mondta a sisakos arcképre mutatva.

– Ez, felelte Gergely. – Csakhogy most már nem ilyen barna. Tiszta ősz.

– Hát ez a kancsal asszony.

– Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, amikor festették, most nem kancsal.

– Keserü asszony lehet.

– Nem. Inkább édes. Én úgy hivom őt, hogy: anyám.

A fiu, hogy itthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal mutogatta az ódon-butorokat:

– Nézze mester: itt szokott ülni a Vicuska, mikor varr. A lábát erre a zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és ilyenkor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta. Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa, ahogy itt ül a széken, igy szokott ülni. Igy felkönyököl, a fejét féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy olyat ember még nem látott!

– Jójó, – felelte a pap fáradtan, – de sürgesd fiam az ebédet.