X.

Sápadtan tántorgott végig a folyosón. Imitt-amott egy diszes öltözetü urba ütközött, majd a falhoz állott, hogy egy másodmagával jövő kövér úrnak utat adjon.

Szeme eközben az átellenes ajtóra esett, s azon Mekcsey nevét olvasta.

Benyitott. A szobában nem volt senki. Az asztalon gyertya égett.

Gergely rávetette magát az ágyra és sirt. Miért sirt? Maga se tudta. A zsebe tele volt pénzzel. Urrá és független emberré tette ez az óra. És ő mégis árvának és elhagyottnak érezte magát. Mennyi sértést, mennyi megvetést kellett eltűrnie! Te pogány vén ember, fából van neked a szived is!

Néhány perc mulva kürthang rázta meg a kastély falait. Jeladás volt ez arra, hogy gyülekezzenek a vacsorára.

A folyosón mindenfelé nyiladoztak az ajtók, s egyik másik be is csapódott. A folyosó szőnyegén sok csizma kopogott végig.

Aztán szünet lett, s ebben a szünetben benyillott a Mekcsey-szoba ajtaja.

– Mekcsey, – szólt egy női hang.

Gergely fölugrott.

Éva állt előtte rózsaszinü selyemruhában.

Egy kis megdöbbenés, egy halk sikoltás, aztán a két fiatal egymás karjaiba omlott.

– Évicám! Évicám!

– Gergely!

– Eljössz velem Éva?

– Veled megyek Gergely!

[Illustration: György barát.

(A barátnak ez a bajuszos képe az Eszterházy képtárból való.)]