V.

A sebhelyes arcu, puskaporszagu ember ekkor megszólalt.

– Atyámfiai, – mondta rekedt érdes hangon, – ha megtudnátok engemet szabaditani, én mindnyájatokat kiváltanálak.

A rabok ránéztek. Senki se felelt.

Az ember visszapillantott a törökre, azután folytatta:

– Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.

A rabságot élt paraszt vállat vont:

– Akkor úgy is megszabadulhat, mert kiváltják.

– Mi a neve bátyám? – kérdezte a pap.

– Cigány a nevem, – felelt a sebhelyes arcu boszusan.

Azzal fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a törökök felé. Aztán leült és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágitott arcokat.

– Nem is úr ez, – szólt az egyik rab, – hanem cigány, talán éppen hóhér.

Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete most a cigány-hóhérra tapadt. Mert ő úgy értette, hogy ez valósággal cigány-hóhér.

– Hiszen csak vasfű volna, – szólalt meg a feltört lábu Gáspár a kerék mellett.

Hogy a rabok csöndes és szomoru elmélázással ültek, folytatta:

– A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.

A janicsárok között nagy örömorditás támadt. Az egyik hordóban aszubort találtak. Ezen ujjongtak. A hordót oda guritották a tűz közelébe, és szürcsölgetve, csettegetve itták.

– Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdsák a rabok felé emelve a kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihassék a török, ameddig meg nem hal!

– Honnan tudsz te magyarul? – kérdezte a sebhelyes arcu úr, aki előbb Cigánynak nevezte magát.

– Mi közöd benne, – felelt kevély lenézéssel Jumurdsák. – Magyar asszony volt az anyám, attól tanultam.

A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben és iparkodtak az álomban keresni szabadulást. Csend volt közöttük. A pap is aludt. Mind a két keze a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány hanyattfekve aludt, a kezét a mellén összekulcsolva s a két lábát Y-ként szétvetve. Mind mélyen aludt. Csak Gáspár sóhajtott fel mégegyszer félálmos panaszos hangon:

– Nem látom én többet szép Eger városát.

Gergő is szundikált már. Elszundikált azon a módon, amint finom kis napégett orcáját a tenyerében tartotta, csak éppen hogy a feje lejebb sülyedt, a dunyha kihajló csücskére.

S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyillik magától a füle kisajtója.

A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje ismételte.

Ott beszélgettek a kocsi mellett.

– Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom, – mondotta a magyar.

– És miféle kincsek azok?

– Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos, gyöngyös karperecek, nyakláncok, násfák, szóval minden, ami az urak kincse szokott lenni, ha ugyan be nem olvasztották rudakba.

– Itt a hegyalján?

– Itt. Azért is vonult félre a világtól.

– Fegyvere is van?

– Gyönyörű ezüstmívü kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy himes-láda. Ezekben lehet a legértékesebb holmi.

– Cecey… Sohasem hallottam ezt a nevet.

– Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.

– Kevesen vagyunk, – mondotta elgondolkozva a török. – Itt kell maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.

– Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell oztoszkodni. Öreg ember az már. És fából van keze lába.

– Mikor voltál ott legutoljára?

– Esztendeje lehet.

– Egy esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz, elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a Cecey kapujára.

A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.

Gergőnek már nehéz volt a feje. Elaludt. Meddig aludt, azt bizony nem tudja, de csupa rossz álmai voltak. Azt álmodta végül, hogy a törökök kivont karddal futkosnak az ő falujában, megfogják az anyját és kést szúrnak a mellébe.

Megrezzent és fölébredt.

Sötétség és csend mindenfelé. Csak az erdei bogarak halk és hullámos éjjeli zengése, a természet egyhangu hárfajátéka hallatszik. Az eget szakadozott felhők boritják. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.

A tűz a fa alatt, mint egy rongyos szürke palásttal beteritett rézhalom, amelyből egy-egy darabka kivöröslik. A janicsárok ott feküsznek szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.

Jumurdsák is ott fekszik. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a sötétben.

Haza kéne menni. Ez volt a Gergő gondolata.

Nem szabad. Ez volt a másik.

Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük. De át kell szökni, másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.

A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe sugta:

– Vicuska! Vicuska!

Évica fölébredt.

– Menjünk haza, – susogta Gergő.

Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is igazitotta, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor idegent lát. Majd az ölében heverő bábura esett a tekintete, fölvette; és azt nézte kismacskás nézéssel.

– Menjünk, – mondotta Gergő.

Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.

Egy azab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a kerék-agyon. A csutora mellette.

Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy keréknek a hiján, amelyet vánkosul használt.

Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.

Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.

– A szürke… – rebegte. – A szürkét is haza kell vinni.

Vicuska nem szólt ez ellen semmit. Hiszen semmi se természetesebb, mint az, hogy a szürkét haza kell vinni.

Azonban a szürke össze volt kötve a kis töröklóval. A békót csak ki tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása lehetetlen volt az ő tudományának.

– A fene látott ilyet! – mondotta a csomót rángatva.

Boszuságában sirva vakarta a fejét. Aztán hogy sem a kezével, sem a fogával nem tudta a csomót eloldani, megfogta a szürkét és vezette.

Őr a lovak mellett is volt. De ez is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe fára ráereszkedve. Hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.

A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek mint az árnyék. Sem a szekereken belől, sem a szekereken kivül nem ébredt rájok senki.

Egy alkalmas fatörzsöknél megállitotta Gergő a szürkét, és felmászott a hátára. – Üljön fel maga is – szólt a kisleánynak. Azonban a kis Éva nem tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek ujra le kellett szállania. Föl kellett segitenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.

Ültek egymás mellett a szürkén. Elől Gergely, mögötte a kis Éva. Kezében még mindig szorongatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott, hogy a leányka a másik lovon foglaljon helyet. Az nem az övék. Évica belekapaszkodott a fiu vállába. A fiu megrántotta a kantárt, s a szürke megindult ki az erdőből: vonta, vitte magával a töröklovat is.

Csakhamar rajta voltak az uton. A szürke már itt tudta a járást. Ballagott lomhán és kényelmesen.

Az út elhagyott volt. A hold csak ködösen világitotta meg. A fák fekete óriások gyanánt álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák ezek mind.