XIII.

A drinápolyi országut csakolyan poros, kerékvágásos országut, mint akár a gyöngyösi, akár a debreceni. Hanem, ha az a sok könny, amely erre az utra lecseppent, egy újfajta gyöngygyé változnék, de sok volna a világon ebből a gyöngyből! S neveznék talán magyar gyöngynek!

A városok végén levő vendégfogadó egy-egy kis Bábel. A világ mindenféle nyelvén lehet benne beszélni, de hogy meg is értsék egymást, az már más kérdés. S főképpen azt nem értik meg, mikor egy-egy úri módhoz szokott ember kényelmet kiván.

A fogadó, vagyis amint itt mondják: karaván-szeráj, egyforma a kelet összes helységeiben. Nagy ólmos tetejü épület; az udvarát magas kőfal keriti körül. A kőfal mellett belől egy másik kis alacsony és széles hátú falféle kőépitmény huzódik hosszúra.

Azt mondanám róla, hogy ágy, de nem ágy, mert csak egy széles lapos fal; de ha meg azt mondom, hogy fal, akkor mégiscsak inkább ágy, mert az emberek erre huzódnak fel, hogy a béka bele ne ugráljon éjjel a zsebökbe.

A töröknek azonban ilyen nyugvóhely kell. Ezen főzi meg a vacsoráját, ehhez köti a lovát, s ezen alszik. Ha éppen megesik, hogy a ló hozzáüti éjjel a fejét a gazdájához, hát az legfeljebb pofon vágja, aztán a másik oldalára fordul és alszik tovább.

Egy májusi estén két fiatal lovas török érkezett a drinápolyi karaván-szerájba. Magyaros ruha: szük kék nadrág, kék attila, sárga kendőöv, s ebben handsárok; bő rozsdaszinü teveszőr-köpenyeg, amelynek csuklyája a fejükre van húzva. Első szempillantásra is látszik, hogy _delik_, akik csak háboruban szolgálják az igaz hit zászlóját, azontúl pedig rablásból élnek.

De nem törődik itt velök senki. Legfeljebb a kocsijok érdemes a megnézésre, mert két szép fiatal rab ül benne, s két szép vezeték ló van hozzákötve.

A kocsis is rab, és ez is fiatal. A rabok vagy magyarok, vagy horvátok, de hogy ketteje úr, az látszik az arcukon. No akárhol zsákmányolt az a két deli, jól fölpénzelheti magát a rabokból!

A karavánszeráj udvara mindenféle néppel van tele. Török, bolgár, görög és oláh; asszonyok, gyerekek kereskedők és katonák, mind zajos kevergésben. Ez az egy országút olyan, mint a Duna: minden ebbe ömlik. Nem csoda hát, hogy az ilyen szállóhelyek minden este és minden reggel a bábeli nyüzsgés és nyelvkavarodás képét mutatják.

A nap már leszállóban. Az emberek itatnak. Ki lovat, ki tevét itat. A kőfalon is mindenki siet biztositani a maga helyét. Akinek van, gyékényt vagy szőnyeget terit rá, akinek meg nincs ilyen holmija, szénát szalmát nyalábol oda, hogy a kő fel ne törje a derekát.

Ahogy a két deli megállapodik az udvaron, az egyik – egy alig tizennyolc éves bátortekintetü ifju, – a vendéglősért kiált:

– Mejhanedsi!

Egy köpcös turbános ember lépett ki a szóra a tornác alól, s kérdezte, hogy mivel szolgálhat?

– Van-e szobád mejhanedsi? Megfizetem.

– Ezelőtt egy órával foglalták el, – felelt a vendéglős.

– Ki foglalta el? Megfizetem azt is, ha lemond róla.

– Azt bajos lesz megfizetni, – felelte a korcsmáros. – A jeles Altin aga szállt belé!

És tisztelettel intett a tornác padja felé, amelyen egy hollóképü koromfekete török guggolt.

Az öltözetéről látszott, hogy csakugyan úr. A turbánján két fehér structoll, mellette egy szolga, aki legyezi, egy másik szolga meg, aki italt kever neki. Az udvaron forgott még valami húsz ilyen fél-vörös fél-kék szolga. Ittak, főztek. Egyik az aga fehérnemüjét mosta a kutnál, másik az ágynak való szőnyeget bontotta le a teve hátáról. Vastag és drága gyapjuszőnyeg.

No ettől csakugyan nem lehet a szobát megkapni.

A két deli kedvetlenül fordult a kocsi felé. A kocsis csakhamar leszerszámozott. A rabok kezéről leoldta a kötelet. A lovakat megitatta. Azután ő is mint a többi, tüzet rakott a kőfal tetején, és kondért vett elő, hogy vacsorát főzzön.

A két ifju rabon nem látszik semmi szomoruság. Az igaz, hogy a két török meg is becsüli. Ott esznek együtt a bográcsból, s egy kobakból is isznak. No ezek előkelő rabok lehetnek.

Az aga is vacsorázik már. A rizskásás ürüt ezüsttálban tette eléje a szőnyegre a szakácsa. Csak az ujjával eszik, mert hát késsel és villával enni fölösleges is, illetlen is; csak a tisztátalan kutyahitü gyaurok esznek szerszámmal és asztalról.

A két deli mellé egy félszemü mezitlábas kócos dervis telepedik. Semmi más ruha nincs rajta, mint egy bokáig érő rozsdaszinü szőr-köpönyeg. Az madzaggal van körülkötve a derekán, s a madzagon egy olvasó és egy kopott kókuszdiócsésze lóg. A fején nincs süveg. Hosszu kócos haján egy csomót kötött. Az a süveg. A kezében rézholdas hosszú bot. A ruhája szürke az útiportól.

A dervis odakutyorodik a falra, s végignéz a mellette vacsorázó társaságon.

– Nem vagytok-e a próféta hivei? – kérdi komoran a deliktől.

Azok bosszúsan pillantanak reá.

– Talán jobban, mint te, – feleli a fiatalabbik. – Mert elég sok az olyan csavargó dervis, amelyik csak a hasával tiszteli a prófétát.

– Azért kérdem, – feleli a dervis az apadt szemét dörzsölgetve, – mert együtt esztek a tisztátalanokkal.

– Már ezek is igazhitüek, janicsár, – válaszolja félvállról a deli.

A dervis rábámul a delire és hosszúra nőtt tizenháromszál szakállát végiggereblyézi az öt ujjával.

– Honnan ismersz engem?

– Honnan ismerlek, – feleli nevetve az ifju. Vitéz korodból ismerlek, mikor még a padisah fegyverét viselted.

– Hát olyan régen forogsz te a táborban?

– Öt év óta.

– Nem emlékszem rád.

– Dehát mért hagytad ott a dicsőség zászlóját?

Mielőtt a dervis felelhetett volna, éktelen nagy rikoltás hangzott a tornác felől, de olyan, hogy a lovak bokrot ugrottak tőle, s majd elszakitották a kötőféket.

Az aga volt a rikoltó. Az ifjak odanéztek, hogy mi lelte, de nem láttak egyebet, mint azt, hogy az aga a rikoltástól ki van veresedve és iszik.

– Mi lelte ezt az embert? – kérdezi a deli a dervist.

A dervis megvetőn int a kezével:

– Nem tudod-e, – mondja, – hogy bort iszik.

– Honnan tudnám, – feleli a kérdező, – hiszen csutorából iszsza.

– Te talán nem vagy született muzulmán?

– Bizony barátom én dalmátnak születtem és csak ezelőtt öt évvel ismertem meg az igazhitet.

– Igy már értem, – feleli nyugodtan a dervis. – Hát tudd meg, hogy az aga azért rikolt, hogy a lélek lezavarodjék a fejéből a lábába, amig iszik. Mert a lélek a fejben lakik és a másvilágra megy, mikor meghalunk. Ott pedig tudod, hogy a borivásért megbüntetik az igazhitü ember lelkét.

– De ha nem bünös a lélek.

– Hát ez is azt gondolja, hogy a lelkének nem lesz része a bünben, ha elriasztja egy percre, de már én csak azt gondolom, hogy nem jó ilyen fogásokkal élni.

Azután egyet sóhajtva, folytatta:

– Az imént azt kérdezted tőlem, hogy miért hagytam oda a szent zászlót?

– Azt ám, merthiszen te vitéz katona voltál, és hát fiatal is vagy még, harmincöt éves legfeljebb.

A dervisnek láthatólag jólesett ez a dicséret, mert a szeme egyet lobbant, de aztán még búsabb lett tőle.

– A vitézség, – mondotta, – nem ér a szerencse nélkül semmit. Én mindaddig vitéz voltam, mig megvolt az amuletem. Egy haldokló öreg bégtől kaptam én azt, csatatéren. Egy hős lelke van benne. Az a hős a próféta mellett harcolt, de a lelke most is harcol azzal, akinél a gyürüje van. Azután rabul estem és egy pap elvette tőlem. Mig az velem volt, nem fogott engem se golyó, se kard. Amint az nem volt velem, egyik seb a másik után ért; a tisztjeim utáltak; az apám a hires Jaja-Oglu Mohamed budai pasa elkergetett, a bátyám, a hires Arszlán bég összeveszett velem; a társaim megloptak; rabságba is kerültem egypárszor, szóval: elhagyott engem minden szerencse.

A deli a dervis balkezére nézett, amelyen nagy sebforradás volt látható.

– A kezeden is van forradás.

– Van, – mondotta a dervis. – Egy évig nem tudtam mozgatni, mig végre egy szent dervis azt ajánlotta, hogy forduljak meg Mekkában háromszor. Hát lásd, már az első fordulásnál meggyógyult.

– Eszerint dervis maradsz.

– Nem tudom. Azt hiszem, visszatérőben van a szerencsém, s ha még kétszer megjárom a szent utat, ismét beállhatok a seregbe. De haj, – szólt sóhajtva, – mig az amuletemet meg nem találom, nem vesz engem tenyerére a földi szerencse.

– Hát reményled, hogy megtalálod?

– Ha kitöltöttem az ezer-egy napot, minden lehetséges.

– Hát ezer-egy napig vezekelsz?

– Addig.

– És a mecseteket járod.

– Nem, csak az utat Pécstől Mekkáig, s mindennap elmondom az olvasót, s ezeregyszer az Allah nevét.

– Bámulatos, hogy ilyen okos ember, mint te vagy…

– Alláhval szemben senki sem okos. Férgek vagyunk.

A dervisnek már ekkor a kezében volt a hosszú, kilencvenkilenc szemü olvasó. Imádkozásba fogott. A kocsis eltakaritotta a vacsorát, és szőnyegeket szedett elő. Kettőt a falra teritett. A harmadikkal a kocsiboritót takarta be. A legfiatalabb rab foglalta el ágynak a kocsit. A kocsi rudját felvonták a falra. Az egyik deli odafeküdt a rud mellé, s vánkosul nyerget tett a feje alá.

Ez úgylátszik őrködni fog, mig a többi aluszik.

A hold szinte nappali világossággal árasztotta el a karavánszerájt. Látni lehetett, mint fekszenek az emberek keresztül-kasul a falon, s mint készülnek az éjjeli nyugováshoz.

Ekkor egy vöröshajtókás szolga lépett a nyugodni készülő delihez, és igy szólt:

– Az aga hivat. Szólni akar veled.

A másik deli nyugtalanul emelkedett fel az ágyáról, s hogy emez szótlanul engedett az aga hivásának, utána nézett, és felkötötte a kardját, amely eddig leoldottan hevert mellette.

Az aga még mindig ott ült a tornácon. De már nem rikoltozott. Vörös orcával bámult a holdvilágba.

A deli meghajtotta előtte magát.

– Honnan jösz fiam? – kérdezte az aga.

– Budáról uram, – felelte a deli. A pasának ezidőszerint nincs reám szüksége.

– Olyan gyönyörü lovakat hoztál, hogy nem győztem nézni. Eladod?

– Nem uram.

Az aga dühös pillantást vetett az ifjura.

– Láttad az én lovaimat?

– Nem néztem uram.

– Hát holnap nézd meg. Ha valamelyik megtetszenék, talán cserélhetünk.

– Lehet uram. Parancsolsz még valamit?

– Nem.

És az aga összevont szemöldökkel nézett a deli után.