XXXII.

Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.

Fel kell verni az urakat! Égbekiáltó gazság történt!

A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandsik állták utjokat.

– Be kell mennünk! – kiáltotta szinte lángot okádva Mekcsey, – vagy küldjétek ki az urakat!

A bosztandsik nem feleltek, csak tartották a dárdájokat.

Gergely törökül szólott:

– Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!

– Nem lehet! – felelték a bosztandsik.

Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy talán innen lekanyarodva hozzájuthat a lakomázó magyar urakhoz.

Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:

– Te vagy Gergely?

Gergely megismerte Mártonfalvyt.

Ott ült egy szpáhi-sátor előtt, és két törökkel sárgadinnyét evett.

– Én vagyok, felelte Gergely.

– Mit keresel erre?

– Az uramhoz akarok jutni.

– Nem férhetsz ahoz mostan! Gyere tarts velünk!

Ezt mondván lekanyaritott egy szép falatot, és a bicskája hegyére tűzve, Gergelynek nyujtotta.

Gergely a fejét rázta.

– Nem kell.

– No csak gyere, – szólt Martonfalvay, – ez a két török jóbarátom nekem; aztán majd ha meggyujtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és hozzácsatlakozunk az urunkhoz.

– Dsere madsar testver! – szólt jókedvüen az egyik szpáhi, egy testes vállas barna ember.

És husos kezével hivólag intett Gergelynek.

– Nem lehet, – felelte mogorván a fiu.

És tovább ment.

Lekerült a sátorutcán a pattantyusok, vadászok és janicsárok közé, mig végre ismét a szultán sátorához jutott.

A bosztandsik itt is kört áltak; innenfelől se juthatott Török Bálinthoz.

A magyar ifjak még mindig ott vártak és kiabáltak, ahol előbb. A lakoma-sátorból kihangzott a török zene; pengett az érchúru kánun, dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sipok.

– Gazemberek! kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.

Fürjes csaknem sirt dühében:

– Ha az én uram a várban marad, nem esik ez rajtunk.

A barát apródja volt ő. Mindenhatónak tartotta a barátot.

S hogy a zene elhallgatott, mindnyájan kiáltoztak:

– Urak odabent! Gyertek ki uraink! A török megszállta a várat.

Azonban senkise jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az eső, és esett körűlbelöl félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak. De a hűs tiszta levegő jólesett a forró poros nap után.

Végre az urak éjfél felé előjöttek. Csoportosan tolongtak ki a sátor kapuján. A táborban hosszú fáklyás-sor kanyarodott fel Buda kapujáig, s a levegőt a keleti fáklyák füstje tette illatossá.

Már akkor Martonfalvay is ott volt, s a bosztandsik összebocsátották a külső urakat a belsőkkel.

Martonfalvay a lován ülve kiáltotta elő a lovászokat, s az urak egyenkint ültek fel a lovakra.

A fáklyák fényénél lehetett látni, mint válnak a piros arcok halaványnyá a rettenetes hir hallatára.

A barát úgy kiválott a fehérségével közülök, mint valami kisértet.

– Ne sirj! – mondotta a mellette lovagló Fürjesnek. Nem illik a könny férfi szemébe!

Egyenkint páronkint hármankint robogtak el a fáklyások utcáján az urak fel Budavárnak.

Gergely még mindig nem látta Bálint urat.

Martonfalvay ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a sátor kapujára, amelyből vöröses fény omlott ki az éjszakába.

Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Ez tántorogva jött ki két török tiszt karján. Ugy kellett fölemelni a lovára.

Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.

Azután senki.

A sátor kárpitja lehullt, és eltakarta a sátor világosságát is.

– Hát ti ketten mit vártok? – kérdezte egy strucctollas nagyhasu török.

– Az urunkat, Török Bálintot.

– Hát nem ment még el?

– Nem.

– Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisah beszél.

– Megvárjuk, – szólott Martonfalvay.

A török vállat vont és elment.

– Én nem várhatom meg, – szólt Gergely nyugtalanul, – nekem éjfélkor fent kell lennem.

– Hát csak eredj öcsém, – felelte Martonfalvay, – aztán ha valami törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.

Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Kezet nyujtott Martonfalvaynak, és vágtatást ment fel Buda várába.