II.

Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. Belül két köpcös torony, ilyenforma rendben:

[Illustration]

A vár falát felében a Márványtenger mossa, felében faházak környezik.

Ez a hires Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van betömve a szultánnak minden kincse.

A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől levőkben az ostromszerek, kézi fegyverek és ezüst kincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okmányok, iratok, könyvek.

Itt e hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindeniket másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényelemben, mintha otthon volna: járni engedik egész nap a várkertben, a zöldséges kertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket irhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet.

*

Egy tavaszi napon két ősz ember ült a Jedikula kertjében egy padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kigyózta körül a lábát.

Az egyik előrehajolva a térdén könyökölt; a másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.

Ez, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.

Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott itten.

Ültek szótlanul.

A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A ciprusok és a babérfák között virágzott már a liliom, tulipán, a pünkösdi rózsa. Fejük fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.

A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Eközben a társára tekintett és igy szólt:

– Min gondolkozol Majlád barátom?

– Egy diófámon, – felelt az előrehajló. Fogarason van egy vén diófám.

A két ember megint hallgatott, aztán egynehány perc mulva Majlád szólalt meg:

– A külső ágai elfagytak. Kihajtott-e? Ezen tünődöm.

– Kihajtott bizonyosan.

Megint hallgattak egyet, aztán Majlád szólalt meg ismét:

– Hát te Bálint, min gondolkozol?

– Azon, – feleli búsan Török Bálint, hogy a kapi aga épp olyan gazember, mint a többi.

– Ezen én sohse kételkedtem.

– Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három hónapja.

Megint hallgattak egyet. Majlád lenyult egy pitypangért, amely kisárgállott a fű közül. Leszakitotta. Egy darabig morzsolgatta a kezében, aztán lehullatta a földre. És megint megszólalt:

– Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek téged rabul?

– Azt jóformán magam se tudom.

– Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy királyságra vagy fejedelemségre áhitozol.

– Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt magam is szeretném tudni.

Az udvaron egy csapat kapudsi ment át dobszóval, azután ismét magukra maradtak.

Bálint folytatta:

– Azt gondolom mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő jövetelét. A németnek? – kérdeztem csodálkozva. Nem a németnek jelentettem én meg, hanem Perényinek. Az egy-kutya, – felelte a szultán; – Perényi a némettel tartott. És akkor a szultán dühösen szólt rám: Ha nem értesitetted volna őket, itt leptük volna a német tábort: minden urat elfogtunk volna és összetörtem volna Ferdinánd minden erejét. Hogy igy kiabált rám a ronda török, bennem is megmozdult a vér. Én tudod mindig úr voltam egész életemben és igy nem szoktam ahoz, hogy egyik gondolatomat a másikkal takargassam.

– Neki ágaskodtál?

– Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért értesitettem őket a szultán jöveteléről, mert kimélni akartam a német táborban levő magyarokat.

– Ez nagy hiba volt.

– Még akkor szabad voltam.

– Hát aztán mit szólt?

– Semmit. Fel és alá járt előttem, aztán a basának azt mondta, hogy adjanak nekem egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni akar velem.

– És beszélt veled?

– Soha többé. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki akartam lépni, tiz dárda állt a mellemnek.

– És mikor vertek rád láncot?

– Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.

– Nekem azonnal láncot tettek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben ugy sirtam, mint a gyermek.

– Én nem tudok sirni. Nincsenek könnyeim. Nem sirtam soha, még az apám halálán se.

– A gyermekeidet se sirattad?

– Nem, – felelte elsápadva Török Bálint, – de valahányszor eszembe jutnak, ugy érzem, mintha kardot szurnának a mellembe.

És fájdalmas sóhajtással tette a tenyerébe a homlokát.

– Egy rab jut sokszor az eszembe, szólt bús elmélázással. Egy sovány rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.

Nem beszéltek többet.

A távolból trombita-zene hangzott föl.

Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.

Mikor a nap már megvörösitette a felhőket, a várnagy végigment a kerten, és a rabok elé érve odaszólt nekik ugy oldalvást:

– Uraim, kaput zárunk.

Napnyugta előtt fél órával szokták a kaput bezárni, s akkor minden rabnak a maga szobájában volt a helye.

Majlád utána szólt:

– Kapudsi efendi, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?

– Tulipán ünnep, – felelte a várnagy. A szerájban az éjjel nem alszanak.

Azzal odább lépett.

A rabok tudták már mi az. Tavaly tavaszszal is volt ilyen ünnnep. Ilyenkor a szultán minden asszonya ott van a kertben.

A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipán-ágyak körül, és ezekben az alsó rangú háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket, selyemszöveteket, keztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket árultat.

Az ő egynehány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben egyszer itt örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.

A kert ilyenkor zsibong a jókedvtől. A palotából kihozott papagájok, rigók, fülemilék és kanári madarak kalitkástól fel vannak függesztve a fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.

Este aztán kigyulladnak a Boszporus egy hajóján az illatos fáklyák és tarka papirlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókáz le a Márványtengerig.

A két rab kezet fogott a Vértorony alján:

– Jó éjszakát Majlád István.

– Jó éjszakát Török Bálint.