XX.

Gergelynek egy kis udvari szobában ágyat vetett Ceceyné.

A fiúnak nem annyira az ágy esett jól, mint inkább az, hogy egyedül maradhatott a bánatával.

Hogy a királyné megszerette az ő kis Éváját, ezen ő nem csodálkozott. Az ő véleménye szerint nincs a világon szeretetre méltóbb teremtés Évánál. Neki ez az állapot akkor kezdett fájni, mikor látta, hogy Ceceyék a Vicuska helyzetét valami méltóságosnak találják. Vicuska a királyi udvarba emelkedett, ahol csak hercegek, meg az ország nagyjai forognak. Hogyan lépjen fel hozzá most már egy ilyen semmi kis ember, akinek se vagyona, se neve, sem érdeme nincsen.

Ledőlt a fal mellett álló kopott medvebőr lócára, és a karjára fektette könytől esőző orcáját.

Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is vigasztalja mindenféle kedvező álommal.

Gergely jó fél napot aludt a medvebőrön, és mosolyogva ébredt fel utána.

Csodálkozva nézett a kis szoba falára, a falon függő ferdelábu Szent Imre képre, aztán elkomorodott. Arcát a két tenyerébe fektetve rákönyökölt a térdére. A fejében sötét örvénylés forgatta egymásba a két nap történetét. A nagy török tábor, az elfogás, a pap halála, a menekülés, a budai vár, az ő kis feleségének elröppenése, a mostoha szülők szineváltozása, – mindez egymásba kavarogva örvénylett az elméjében. Aztán a lóra gondolt, a vén szürkére, hogy adtak-e neki enni-inni, és hogy hogyan fog ő azon megint hazaballagni Somogyvárra? mit felel, ha kérdik, hogy hol a mester? s ki fogja őket tanitani ezután? Bizonyosan Tinódy Sebestyén, a rokkant kezű jó lantos.

Fölkelt és megrázkódott, mint aki rossz álomnak a nyügeiből akar kibontakozni. Aztán átment Ceceyékhez.

– Édes anyám, – mondotta az asszonynak, – én csak azért jöttem, hogy hirt adjak a török veszedelemről. Most már visszamegyek.

Az asszony az ablaknál ült, és aranycérnával gyolcsdarabot szegett. A nők akkoriban ilyen aranyozott inggallért hordtak. A leányának varrta.

– Hova sietnél? – felelte, hiszen még nem is beszélgettünk. Az uram sincs itthon. Az is akar talán szólani veled. Hát Bálint urnál voltál-e már?

– Nem, – felelte a diák, – nem is megyek hozzá. Csak úgy ugrottam el hazulról, hogy nem is mondtam, hová megyek.

– Hát az öreg papunknál?

– Hol lakik?

– Itt velünk, hát hol lakna másutt? De most ő sincs itthon. Temet.

– Még mindig civakodnak?

– Most még többet, mint azelőtt. Most ő a Ferdinánd-párti, az uram meg a János-párti.

– Mondja meg neki _kegyelmed_, hogy tisztelem.

Szándékosan nem szólitotta _anyámnak_.

Az asszony egyet forditott a varráson, és egy kis hallgatás után igy szólt:

– Hát akkor nem tartóztatlak Gergely fiam, csak éppen egy kis ebéddel kinállak meg. Félretettem neked. Nem akartalak zavarni a nyugvásodban.

Gergely lehajtotta a fejét. Bizonyosan azon gondolkozott, hogy elfogadja-e az ebédet? Végre is arra gondolt, hogy hátha megbántja őket: elfogadta.

Az asszony egy sárga bőrabroszt vetett az asztalra, és hidegsültet hozott be, meg bort is tett melléje.

Eközben Bálint pap is hazaérkezett. Eddig csak az est vetette haza az irgalmasság munkájából, ma korábban jött, mert a hőség és a munka elfárasztotta.

A sarkában lépett be Cecey.

Gergely kezet csókolt a papnak, aztán hogy az viszszatolta az asztalhoz, evés közben felelgetett a kérdéseire.

– Hogy megnőttél! – mondotta a pap. Embernyi ember vagy. Pedig mintha csak tegnap szakadtál volna el tőlünk!

És a szobában körülpillantva kérdezte:

– Hol a Vica?

– A palotában, – felelte Cecey.

A pap tekintete magyarázatot kért. Cecey mentegetőzve felelte:

– A királyné nagyon megszerette. Nem ereszti.

– Mióta?

– Egynehány napja.

– Csak nem a _gyerek_ mellett van? – hörkent fel a pap.

– Mellette van, – felelte Cecey. Csak nem gondolod, hogy pesztonka. Van ott pesztonka elég. A Vica csak épp hogy ott van, no.

– A te leányod, a Szapolyay fia mellett? – kiáltotta a pap a szinéből kikelve.

Cecey nyugtalanul baktatott végig a szobán.

– Hát mi van abban? – felelte megfordulva. Nem te mondtad-e, hogy inkább a magyar, ha kutya is, mint a német, ha angyal is.

– De hogy a te leányod ringatja a Szapolyay fiát, – szólt a pap a haragtól kivörösödve. S hirtelen felcsattanva éktelen dühhel orditott Ceceyre:

– Hát igy meglágyul az ember esze, ha megvénül! Hát elfelejtetted-e, hogy annak a gyereknek az apja hóhér volt! Elfelejtetted-e, hogy velem együtt ettél a Dózsa György husából!

S ugy vágta a széket a földhöz, hogy darabokra törött.

Gergely szájából kiesett a falat. Lefutott a lépcsőn, és elővezette a lovát. Elment anélkül, hogy búcsuzott volna.