XII.

Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott ment Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tünődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe?

Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot kihuzta. Ha véletlenül törökökre bukkannak és Dobó azt mondja neki: Vágjad Gergő! hát az bizonyos, hogy Gergő neki vág most akár egy hadseregnek.

Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők boritották, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes ércből volna az egész égboltozat.

Ahogy lefelé mennek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszercsak megáll. A fejét fölemeli. Fuj és nyugtalanul kapálja a földet.

– A lovam törököt érez, – mondja Dobó visszafordulva, – álljunk meg.

Az induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Meg is jött egynéhány perc mulva mind a kettö vágtatva.

– Lenn a völgyben egy törökcsapat jön az országúton, – jelentette az egyik Dobónak.

– Katonai rendben jönnek, – mondotta a másik.

– Messze? – kérdezte Dobó.

– Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.

– Mennyien lehetnek?

– Vannak azok kétszázan is.

– Az országúton jönnek?

– Az országúton.

– Az a Kászon utócsapata, – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.

Az országút szélesen kigyózva megy fel a Mecsekre. Dobó kinézett a csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát egy kiálló szirt szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.

– Nem vagyunk kevesen? – kérdezte egy szeplős, szőke fiatal katona, akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban nevelkedett.

– Dehogyis Gyurka, – felelte Dobó nevetve. – Mikor ilyen hirtelen rájok esik az ember, nincs idejök olvasni, hogy hányan vagyunk. Sötét is van. Aztán ha mind le se vághatjuk őket, hát elég az, hogy széjjel futnak. A falukban aztán egyenkint majd elbánnak velök.

A volt rabok akkor tüntek elő egy kanyarodásnál hosszu kocsisorban.

Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy forduljanak vissza Pécs felé; onnan menjenek keletre nyugatra, csak északra meg délre ne.

Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a hosszu kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenkint, és hogyan megy az egész sor visszafelé.

Dobó ekkor Gergelyre nézett.

– Az ördögbe is, – mormogta kedvetlenül, – mit tegyek ezzel a gyerekkel?

Aztán fenhangon szólott:

– Gergő fiam, haza tudnál-e menni egymagadban?

Gergőnek könnybe lábadtak a szemei.

– Nem tudom, – felelte, az ingeujjába törölve a szemét, – talán hazatalálok.

Mert arra gondolt, hogy le kell mondania a szép katonai mennyországról, amelybe ezen a napon belecsöppent.