XXVII.

Mig ezek a teremben történtek, Gergely az előszobában ácsorgott.

Ahogy ott áll az öles magas cserépkályha mellett, ugy érzi, mintha valami pók futna végig az arcán. Odakap. Hát egy pávatoll akad a kezébe.

A kályha két terem között volt, s mellette át lehetett látni a másik terembe.

– Gergely! – hangzott halkan.

Gergely édes megrezzenéssel fordult vissza.

A Vica arcát látta, az ő pajkos szemeit, ahogy az utolsó teremből hozzá átpillantott.

– Gyere ki a folyosóra, – susogta a leány.

Gergely kisurrant. A leány már ott várta az ablakfülkében. Megragadta a kezét.

– Gyerünk le a kertbe!

S vezette. Négy vagy öt szobán mentek át. Valamennyi vastagon be volt teritve szőnyeggel, s valamennyinek le volt eresztve a nap felől való oldalon a kárpitja. A falakon király-képek és szent-képek. Egyhelyen lovas csatakép is. A butorokon és falakon aranyozások. Egyik szoba veres, a másik fehér, a harmadik kék. Mind más és más szinü. Butor valamennyiben kevés.

Egy ajtón végre a kertbe jutottak. Gergely föllélegzett.

– Magunk vagyunk, – mondotta Vica.

Fehér ruhába volt öltözve. A ruha valami fátyolszerű szövet. A haja egy-ágba fonva. A lábán sárga szattyáncipők. Állt az árnyékos homokuton, egy bokorcsoportozat mellett. Állt mosolyogva, hogy Gergely bámulta.

– Szép vagyok? – kérdezte azzal az őszinteséggel, amely még a gyermekkor ártatlanságából való.

– Szép, – felelte Gergely. Te mindig szép vagy. Olyan szép vagy mint a fehér galamb.

– A királyné varratta ezt a ruhát nekem, – folytatta Vica beleöltve karját a Gergely karjába. Jer, üljünk amoda a hársfák alá. Sokat akarok neked mondani, és te is bizonyára. Mindjárt megismertem a hangodat, mikor a vasrácson beszóltál, de nem hittem, hogy te vagy. Sokszor gondoltam rád. Az éjjel is felőled álmodtam. A királynénak is mondtam már, hogy itt vagy. Azt mondta, hogy ha a török elmegy, látni akar.

Leültek a hársfa alá egy márvány padra, amelynek a karja két ülő oroszlán. Innen le lehetett látni a Dunára, s a Duna túlsó partján Pestre. Kicsi kis piszkos város az a Pest. Magas kőfal keriti körül. A kőfalon belől apró házak. A kőfalon kivül sárga homokos mező. De Gergely nem nézte sem a Dunát sem Pestet, ő csak Vicát nézte. Bámulta a leány arcának liliomhoz hasonló üdeségét, gyönyörű fogait, gömbölyű állát, vidám, ártatlan szemeit.

– No most beszélj te, – mondotta a leány. Hogy élsz Törökéknél? Tanulsz-e még sokat? Tudod-e, hogy én most festeni is tanulok. No mit bámulsz úgy? Még egyet se szóltál!

– Téged bámullak, hogy milyen nagy vagy, és milyen szép vagy!

– Azt a királyné is mondta. Azt mondta, hogy most vagyok fejlődésben. A kezem, lábam most már akkora, hogy nagyobb nem lesz. Mert a kéz és a láb csak tizenhárom éves korig nő a lányoknál. Te is szép vagy Gergely.

Pirosság futott végig az arcán, és eltakarta a szemét a tenyerébe.

– Jaj milyen bolondokat beszélek! Ne nézz rám. Szégyellem magamat.

De a fiu is zavart volt. Elvörösödött a füle hegyéig.

Egy percig hallgattak. A hársfán egy madár csicsergett. Talán azt hallgatták. Dehogy azt hallgatták. Más zenét hallgattak ők. Ebben a korban szólal meg először az a zene. Magasztos mint az orgonaszó; halk, mint virágok közt járó szellő susogása.

– Add ide a kezedet, – mondotta a fiu.

A leány készséggel odanyujtotta.

A fiu fogta a leány kezét. Azt várta, hogy mit akar Gergely? Gergely csak hallgatott és nézett. Egyszercsak fölemelte szép lassan a leány kezét és megcsókolta.

Akkor a leány elpirult.

– Szép ez a kert, – mondotta Gergely a leány kezét elbocsátva.

Megint hallgattak. Egy hársfalevél leesett az ágról és eléjök hullott. Arra néztek mind a ketten, aztán a fiu megszólalt:

– Mindennek vége van.

Ezt oly búsan mondotta, hogy a leány szinte ijedten nézett reá.

Gergely fölkelt.

– Gyerünk Vica, mert hátha jön az atyám.

Vica is fölkelt.

Ujra karonfogta Gergelyt. Hozzá is simult. Igy mentek némán tiz lépést. Akkor azt kérdezte a leány:

– Mért mondtad, hogy mindennek vége van?

– Mert vége van, – felelte Gergely.

És még egynéhány lépést mentek hallgatva, mikor folytatta:

– Én érzem, hogy te nem leszel az én feleségem.

És felsóhajtott.

– Én meg érzem, hogy az leszek, – felelte vigasztalón a leány.

A fiu ránézett. A szemébe nézett.

– Igéred nekem?

– Igérem.

– Lelkedre?.

– Lelkemre.

– És ha a szülőid mást akarnak és ha a királyné mást akar?

– Megmondom nekik, hogy mink már megegyeztünk.

Végigmentek ujra a szobákon. Mikor a folyosóra nyiló ajtóhoz értek, Vica azt mondta:

– Mig itt a török, nem találkozhatunk, csak ha Bálint urral jösz. Akkor csak állj ide a kályha mellé. Azután kiizenek majd érted.

Gergely fogta a lány kezét. A leány érezte, hogy a Gergely keze remeg.

– Megcsókolhatlak? – kérdezte Gergely.

Eddig mindig megcsókolták egymást kérdés nélkül is. Gergely érezte, hogy ez a leány nem az a leány többé, akit otthon Keresztesen testvére gyanánt szeretett. Több.

A leány is érzett valami effélét, mert Gergely kérdésére mosolygó arca elpirosodott.

– Hát csókolj meg, – mondotta.

S nem az arcát nyujtotta, mint szokta, hanem az ajakát.