IX.

Dobóék csak este tértek vissza. Egy csomó köpenyeget, páncél-inget és mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Még egy rabot is; Móré Lászlót lovon, összekötözve.

– Ennek a rablónak valami jó helyet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.

– Hogy fogtátok el? – kérdezte Cecey szinte ugrálva örömében.

– Az akindsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat nem adtak alája. Könnyen utólérték. Mikor aztán javában kötözték, mink meg ővelük bántunk el amúgy magyar módon.

– Mind levágtátok?

– Mind nem. Csak amennyit lehetett.

– Hamar a legszebb tinómat! – kiáltotta Cecey vigan a szolgáinak. Két perc mulva nyárson legyen! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót guritsátok fel a pincéből!

– Még ne, – felelte Dobó utána tekintve a kamrába kisért Mórénak. Hol van a Gergő gyerek?

– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.

És halkan azt mondta még:

– Ne szólj neki róla, hogy az anyját megölték.

– Hát megölték?

– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyujtogatás közben, és leszúrta.

– És az aranyak?

– Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földre borulva, bizonyosan oda ásta el az aranyait.

Dobó boszúsan hümmentett. Aztán kiáltott a gyereknek:

– Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak kis vitézem. Ülj hamar a jó kis paripádra lelkem.

– Hova mentek még?

– A rabokért bátyám, akikről ez a fiu beszélt.

– Hát egy kis bort igyatok legalább. Bort hamar – kiáltott a cselédekre. Él ám a törököd! Bent van a kamarában.

– Jumurdsák?

– A manó tudja hogy hivják: akit lelőttél.

– Az az. Hát nem halt meg?

– Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.

– Attól tart? Fel kell akasztani a cudart!

– Hohó, – mondotta Cecey – ez az én rabom.

– Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdsákot vezettesse elő és adjon lovat alá.

A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdsákot elővezették.

– No Jumurdsák, – mondotta Dobó, – hát kellett ez neked?

– Ma nekem, holnap neked, – felelte mogorván a török.

S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is megnyillott bámulatában.

Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek vették közre.

– Tudod-e hova megyünk Gergő? – kérdezte Dobó.

– Nem tudom, – felelte a gyerek.

– Most megyünk kardért.

– A törökökhöz?

– Oda.

– Nekem?

– Neked. Félsz-e?

– Nem.

– Ez az első fiam, hogy ne féljen az ember. A többi aztán megjön magától is.

Nem beszéltek többet. Dobó egyszer ránézett a kisfiura, és könnybe lábadt a szeme.

– Az a fő fiam, – ismételte elérzékenyülten, – hogy ne féljen az ember!

A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köveken.

Gergő fülében mint az elhangzó harangszó utózengése ott csengett a Dobó szava:

– Az a fő fiam, hogy ne féljen az ember!