XXXI.

Gergely a hintó mögött lovagolt.

A fakezü Cecey elől ment az öregekkel, a fiatalok hátul.

Gergely ott lovagolt Zoltay és Mekcsey mögött egy hízásnak indult vöröses szőke ifjuval, akinek még az induláskor bemutatta magát.

– Fürjes bátyám, – szólt egyszer az ifjunak. Én csak most kerültem Budára, hát nem ismerek úgyszólván senkit.

– Mire van szükséged öcsém? Szivesen adok, ha tudok.

Azt hitte pénz kell a fiúnak.

– Egy kis dolgom akad éjfélkor a Szent-György-téren.

– Miféle? – kérdezte amaz elnevetve magát.

Mert most meg azt hitte, hogy a fiúnak szerelmi találkozója lesz.

Megrázta nagy vöröses szőke haját, és szinte kiáltva mondta:

– No lám!

– A dolog nem éppen nevetséges, felelte Gergely, de nem is valami komoly.

– Szóval: szív.

– Nem a: kard.

– Csak nem verekszel tán?

– Debizony.

– Kivel?

Gergely az előtte lovagló zöld selyematlaszba öltözött Mekcseyre mutatott.

Erre Fürjes nagyot nézett, és elkomolyodott.

– Mekcseyvel?

– Vele.

– Hallod ez fenegyerek ám!

– Én se vagyok libapásztor!

– Ez már németet is vágott!

– Hát én meg majd őt vágom!

– Tudsz vivni?

– Hét éves koromban kezdtem.

– Az már más.

Azzal kinyujtotta a kezét, és megtapogatta Gergely karján az izmokat.

– Nem vastag, mondotta, jobb ha megkérleled.

– Én? Már hogy kérlelném meg!

– Megver, – mondotta Fürjes aggodalmasan.

– Hogy lehet ilyet előre tudni! – felelt hetykén Gergely.

A mellét kifeszitve pillantott az előtte lovagló Mekcseyre, aztán azt mondta Fürjesnek:

– Hát lesz tanum ugy-e bátyám?

Fürjes a vállát vonogatva felelte:

– Hiszen ha csak tanu kell, hát szivesen, de ha valami baj lesz…

– Mi lenne?

– Már akármi, de én aztán helyetted, miattad nem verekszem.

A menetben mozgolódás és zúgás támadt.

Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha megmerevedtek volna: mindenki a várra nézett.

Akkor nézett fel Gergely is.

Hát lám ott lengett a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A templomokon, tornyokon is. A kapunál pedig alabárdos török őrség turbánozik a magyar helyén.

– Elveszett Buda! – üvölti egy kisérteti hang.

S tőle mint az átszálló széltől megborzong az egész tömeg.

A fakezü Cecey az.

Senkise felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még dermesztőbbé teszi egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze-búgó hangon illalláhozza az esti imát.