XXXII.

Junius közepe táján Veli bég Mohácsra ért az ő szilidárjaival és ötven aknászával.

Valahányszor török sereg ment Budára vagy a Dunántúlra, Mohács mezeje mindig a főállomás volt. Maga Szulejman is itt pihent mindig legnagyobbat. Arra a dombra huzatta fel a sátorát, ahol azon az emlékezetes napon állott.

Mekkán kivül nem volt a töröknek ennél kedvesebb helye.

A bég sátora már készen állott, mikor a sereg estefelé nagy fáradtan ide érkezett.

A bég először is megfürdött a Dunában, azután kappant vágatott, és mikor a nap leereszkedett, kiült a sátora elé.

A mező még fehérlett a tömérdek lócsonttól. A katonák is egy-egy lófejre tették a fatálat, úgy ettek. S mindnyájan a török szerencse mezején érezték magukat.

Az agák valami tizenöten körülállták a béget, és elmondták a napi jelentésüket. Azután amelyik elvégezte a mondókáját, leült a bég mellé a gyékény-szőnyegre. Együtt szokott vacsorázni Mohácson a tisztikar, s itt még a haragosok is kibékültek.

A bég elé egy lovas posta jött ezen az estén. Hirül adta, hogy Visegrád immár a törököké. Nem is harc utján jutottak hozzá, hanem hogy a várbeliek vizvezetékét elrontották. Kiszomjaztatták a várat. A benlevők Ferdinándtól vártak segitséget, de bizony az olyan magyar király volt, hogy az Istenre bizta a várait. Amade tehát megadta magát. Csak azt kötötte ki, hogy békésen elvonulhasson. A budai pasa esküt adott rá, hogy nem lesz bántódásuk. De bezzeg a népe nem esküdött meg. Amint a magyarok lerakták a fegyvert a vár közepén, s megindultak fegyvertelenül kifelé, a törökök rájok rohantak és lekoncolták őket.

– No akkor itt pihenünk két napig, mondotta Veli bég az agáknak. Máma alszunk, holnap mulatunk. Holnapután indulunk Nógrádba.

Mert Visegrád után az volt kijelölve a foglalásra.

A török posta folytatta az útját Konstantinápoly felé, Veli bég serege meg nagy alvásra dőlt.

Másnap délben egyetlenegy parancsot adott a bég a tisztjeinek:

– Estére mindenitek nálam lesz vacsorán. Van bor, de jó. Az olaszok fognak énekelni.

Vig ember volt ez a bég. Szeretett enni, inni. S valahányszor a török magyar földre lépett, rögtön elfelejtette a Mohamed próféta bortilalmát.

Azt mondja erre az egyik aga:

– Egy közembernek valami titkos jelenteni valója van, meghallgatod-e?

– Hát csak jőjjön, – felelte a bég jókedvüen.

Egy alacsony rókaszemü szilidár lépett elő. A ruhája rongyos, mint valamennyié. A turbánja alig nagyobb, mint egy gyermekzsebkendő.

– Az olaszokról van jelenteni valója a te szolgádnak, – mondotta.

– Hallgatom, – felelte a bég.

– Régóta gyanus a te lábad porának az az öt ember. Az első gyanum akkor ébredt, mikor láttam, hogy az egyik olasz papirosdarabokkal tisztitotta a többinek a kardját.

– Szamár vagy, – felelte a bég. – Tudhatod, hogy azok gyaurok. Mink felszedjük a papirost, mert lehet, hogy Allah neve van valamelyik szeleten, de azok a disznók Allah nélkül élnek, sötét eszüek és alábbvalók az állatnál.

A szilidár rendületlenül állt a helyén, és folytatta:

– A második gyanum Szófia táján támadt. Emlékezhetel rá, nagyságos bég, hogy zsákmányhozó szekerekkel találkoztunk, s az egyik szekér ott feküdt feldőlve az út mellett.

– Emlékezem.

– A csirkés ketrec széttörött, és a csirkék szétfutottak. Egy vén asszony egyre hivta őket, hogy: _polátyi-polátyi_! nem hallgattak rá sem a csirkék, sem a tyukok. Ez görög asszony volt. Egy török segiteni akar és szintén kiabál: _gak-gak-gak_! A baromfi erre se fut össze. Akkor az egyik fiatal olasz, az a leányképü elveszi tőle a búzás kosarat, és azt kiáltja a baromfiaknak: _pi-pi-pi_! _pitye-pitye-pitye_ _pityikéim! pityikéim!_ Erre minden baromfi őhozzá futott. Még meg is fogott egy tyúkot és összecsókolta.

– Hát mi van ebben?

– Az uram, hogy a tyúk meg a csirke értett magyarul. De az is ám, aki hivta őket!

A bég egyet hümmentett!

– Hátha olaszul is _pipi_ a csirke? Tudsz te olaszul?

– Olaszul? Nem.

– Hát akkor ne beszélj te teve!

A szilidár alázatos meghajlással fogadta a teve cimet, azután rendületlen kitartással folytatta:

– Hát mikor Belgrád mellett egy csikót cserélt az egyik szilidár? – Kereledse a neve. Valami paraszt adta el neki és tiz aspert fizetett rá a te katonád. A csikó azonban olyan vad volt, hogy senki se tudta megülni. Akkor az a legvállasabb olasz ráugrott, mint a párduc és megnyargalta. A csikó majd összeesett. Hát honnan tud az ilyen olasz énekes lovagolni?

A bég vállat vont:

– Nem a torkával lovagol.

– Engedd, hogy folytassam.

– Hát csak folytasd.

– Az este egy aga jött hozzánk, a legnagyobb termetü aga, akit életemben láttam.

– Manda aga

– Az. Ahogy elmegy az olaszok mellett, megáll a nyulánk előtt és azt mondja neki:

– Nini, te Bornemissza vagy! Amaz összerendül és azt feleli rá: Nem vagyok az. De isten engem az vagy te, – mondja az aga; – Bornemissza Gergely. És tovább beszél hozzá: Hát nem ismersz engem? Megvan-e még a szép gyürüd? Használt ám a tanács, amit adtál. Látod már aga vagyok. Csakhogy nem Hajván a nevem, hanem Manda. Nem fog a golyó.

– És mit felelt az olasz?

– Azt felelte: Nem tudom mit beszélsz, de azt tudom, hogy van egy ember, aki hasonlit hozzám. Honnan ismered annak a magyarnak nevét? Budán tudtam meg, – felelte az aga, mikor Török Bálintot elfogták, az ő kiséretében volt. Ejnye, hogy nem te vagy az. Nagyon hasonlitasz rá. Tiz aranyat vesztettél vele, hogy nem te vagy.

– No hát úgy-e, hogy nem magyar, te elefánt! – szólt megvetőn a bég.

– És mégis az, – felelte a szilidár diadalmasan. Az este meggyőződtem arról, hogy nemcsak ő magyar, hanem valamennyi. Amint a vacsorához üstöt állitottak fel, az egyik belemarkolt a bürökbe, és kihúzta gyökerestől, hogy a tűznek helyet csináljon. A gyökerekkel egy koponya is kifordult a földből. Mind az öten azt nézték és tanakodtak rajta, hogy török-e, vagy magyar? A te szolgád ott feküdt mellettök és aludni látszott. A te szolgád tud magyarul.

– Hát magyarul beszéltek? Mit beszéltek a kutyák? – szólt most már mérgesen a bég.

– Azt mondja az a fiatal nyulánk: bizonyosan magyar volt ez, mert a török eltemette a maga halottait. Akkor a másik a kezébe vette a koponyát és igy szólt: Akárki voltál életedben, a hazáért haltál meg: szent vagy énnekem! És megcsókolta a koponyát. Igy ásták el ismét a földbe.

– Jaramaz gyaur kutyák! – szólt a bég dühösen a kardjára csapva. Dehát mért nem jelentetted ezt azonnal, te vizi ökör!

– Már aludtál uram.

– Láncot rájok és hozzátok ide!

A szilidár örömtől ragyogó arccal rohant el. A bég komoran nézte a dombról, hogyan futkosnak a szilidárok mindenfelé a sátorok között.

Két óra is beletelt, mig a szilidár visszakerült. A homlokáról csurgott a verejték. Olyan volt, mint az ázott eb. A vállát vonogatva jelentette:

– Uram az olaszok…

– Nincsenek? – hördült fel a bég.

– Az éjjel megszöktek!

Vége a harmadik résznek.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Nehogy valaki azt gondolja, hogy hibásan irom ezt a nevet. A történetirók irták hibásan Tinódytól Horváth Istvánig. Az országos levéltárban ott van az a levél, amelyet a királyhoz küldtek, mikor az egri vár fölszabadult. Az aláirások közt tisztán olvasható: _Mekcsey_. Tehát nem _Mecskey_.]

[Footnote 2: Ezt a dallamot magam jegyeztem le Stambulban, ahol ennek a lehető leghívebben leirt szertartásnak szemtanuja voltam 1899. május 19-én.]