IV.

Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két ölet repült a kalapja.

– Hogy a hetedik pokol emészszen el! – orditott rá a félszemü janicsár, – mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?

A paprikás a raboknak került, a cigány nem csekély örömére. Maguk a törökök a nyárson sült darabokat osztották meg maguk között.

A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a magyar bort. A cigány felállott. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét meg a nadrágjába, aztán igy csicsergett:

– Nagyságos méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit lábát, hadd pikulázzsak eggyet a tistelt vendégség eremére.

A Gyomorzsáknak nevezett félszemü, – valójában Jumurdsák, – megfordult és gúnyosan felelte:

– Ide kukorikolnád a magyart, úgy-e? Majd pikulázok én mindjárt a hátadon!

A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat megintcsak forgatta.

A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, és osztozkodtak is. Egy lelógó bajszu komor akindsi kis vas-szekrényt vett le a kocsiról. Fölfeszitették. Aranypénz, gyűrük, fülbevalók voltak benne.

Ezen osztozkodtak meg ott a tüz mellett.

Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről. Félelmes, különös arc volt neki ez a csupa bőrfej. Mert ahogy a süvegét letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És furcsán nevetett. Mintha szük volna a bőr az orcáján. Még a foga inye is kilátszott ilyenkor.

Vastag szarvasbőr-övet húzott elő a dolmánya alól, mikor a pénzt megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.

Gergőnek rajta volt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul egy fapecket és hogyan rakja bele egy kis nyiláson át a pénzét a nyeregkápába.

– Hát te mért nem eszel? – szólt a pap Gáspárnak.

A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.

– Nem kell, – felelte.

Kis idő mulva oda szólt a papnak.

– Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.

A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.

– Hát mi kell fiam?

– Tisztelendő uram, – szólott a legény sötéten, – gyóntasson meg engem.

– Minek?

– Annak, – felelte a legény, – hogy tisztán menjek a másvilágra.

– Messze vagy még te attól, Gáspár.

– Nem olyan messze, mint gondolja.

Egy pillantást vetett a törökök felé, és igy folytatta:

– Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, ide jön az a török, aki engemet megfogott. Ide jön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.

– Ne tedd azt fiam.

– Már én pedig igy határoztam, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom az egyik kését, és beleszurom, bele a hasába! Hát csak gyóntasson meg engem.

– Fiam, – mondotta a pap, – én nem gyóntathatlak meg, mert én Lutheránus vagyok.

– Ujhitü?

– A neve uj hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a názáreti Jézus nekünk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink azt tartjuk, hogy az Isten látja a mi lelkünket. De minek veszejtenéd el magadat. Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk. Már sokszor megesett, hogy a magyar rabokat kiszabaditották.

– És ha nem szabaditanak ki?

– Isten jósága elkisérhet az utunkon. Van olyan ember elég, a kit ott a török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá válik ottan. Gyere fiam, egyél. Az étel megerősit.

A legény komoran nézett maga elé. A pap ujból megszólalt:

– Minek hivtál, ha nem hallgatsz reám?

A legény erre fölkelt, és oda vánszorgott a többi közé.

A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis sovány rongyos cigányasszony is. Ennek a keze lába cigányszokás szerint börzsönynyel van bepirositva, de még a haja is.

Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól cigánynyelven Sárközivel, a ragyás cigánynyal.

– Talán a feleséged? – kérdezik a rabok.

– Nem, – feleli a cigány, – de még lehet.

– Hát mit beszélgettek cigányul!

– Ast mondja ezs azs assony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná a jevendőnket.

– A jövendő az Isten kezében van, – jegyezte meg a pap, – ne tegyetek az ő nevében semmi komédiát.

A férfiak között két idős ember is volt. Az egyik egy sebhelyes arcu szótlan úrforma ember, akiről nem lehet tudni, hogy úr-e vagy hogy cigány ez is, mert semmi kérdésre sem ad feleletet. Az embernek erős puskaporszaga van. A másik egy terebélyes arcu paraszt. Ez már túl van a negyvenedik éven, meglátszik rajta. Mindig mereven néz, mintha csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.

A rabok ahogy ott ették a paprikás ürühust, csöndesen beszélgettek.

A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől megszabadulni.

– Sehogy, – szólt röviden a nagyfejü paraszt.

Aztán, hogy lenyelte a kanál hust, azt mondta még hozzá:

– Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.

– Konstantinápolyban? – kérdezték egyszerre hárman is.

– Ott, – felelte a paraszt mélyen bemártva a kanalát a vaskondérba, – tiz esztendeig söpörtem én a török földet.

– És hogyan szabadult meg?

A paraszt egy cobákon rágódva felelte:

– Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak Belgrádba. Onnan szöktem meg a Dunán.

– És milyen az a rabság? – kérdezte egy tizenhat éves savószemü legény.

– Bizony öcsém, – felelte a paraszt, – nem sok tyúk mult ki miattam a világból.

– Gazdagnál szolgált-e? – kérdezte egy hang a kocsi alól.

– Magánál a császárnál, – felelte a nagyfejü büszkén anélkül, hogy rápillantott volna a kérdezőre.

– A császárnál? Mi volt kend a császárnái?

– Én tisztogattam az istállót.

– Hát az asszonyokkal mit csinálnak? – kérdezte egy fekete haju menyecske.

– Mit? Nektek még jobb a dolgotok. Amelyitek fiatal, ott is csak asszony, csakhogy török asszony, amelyitek meg vén, azt cselédképpen tartják.

– Ütik?

– Bezony nem is simogatják.

– Eszerint kend tudja az utat? – kérdezte a pap fölemelkedve.

– Tudom, – felelte a paraszt.

A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó világosságánál a szemét hegyezve nézte a lábaszárán levő széles sima vasat. Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak: egy hosszú út szenvedései húsz szóban.

A pap olvasta a szavakat:

– Nándorfehérvártól _Hizarlik_ egy nap. Aztán _Baratina_.

– Nem, – felelte a paraszt, – öt állomás is van addig.

– Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán következik _Alopnica_.

A paraszt bólintott.

– Aztán _Nis_.

– Ez már Rácország, – jegyezte meg a paraszt a térdét átfonva. – Itt kezdik vetni a rézkását.

– Rézkását? – kérdezte felcsudálkozva egy asszony

A paraszt nem felelt.

A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait.

– Aztán következik _Kuri-Kezme_.

– Itt sok a korpió-férög.

– _Sárkövi_.

– Itt három malom van.

– _Czaribród_.

– Itt engem megvertek.

– Miért? – kérdezték egyszerre hatan is.

– Mert eltörtem a lábam vasát.

– _Dragomán_, – olvasta a pap tovább.

– Ez már Bologár ország, – szólt a paraszt, – innen érkezünk Zsófiába. Ott sok a torony. Nagy város.

A pap folytatta:

– _Iktimán_.

A paraszt bólintott.

– _Kapiderven_.

– Itt havas vagyon.

– _Pozarki_ vagy micsoda.

– Az az, Pozárki, a fene essék belé. Sok a szunyog.

– _Filippe_.

– Ez is város.

– _Kaladán_.

– Itt egy cimborámat eladták.

– _Uzonkova_.

– Sok gyümölcsös kert.

– _Harmanli_.

– Itt egy török úr megvette Dávidka Antalt.

– _Musztafa-basa-Köpri_.

– Kőhid van itt jókora.

– _Drinápoly_.

– Röttentő nagy város. Itt láttam egy élőfánkot.

– Mi az? – kérdezték a rabok.

– Az, – felelte a paraszt – akkora nagy eleven barom, mint ez a rakott szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal. Az orra meg akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek kénozzák, végiglődörgeti a derekán.

– _Corli_.

– Innen kezdve möglátjuk a tengört.

A rabok fölsóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat; mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.