VI.

Egy vörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán még öt és mindig több; a zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánu katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába majdnem a földet éri.

– Ezek a gurebák, – magyarázza Tulipán, – mindig ezek jönnek elől. Ezek nem tiszta törökök.

– Hát?

– Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.

Az látszott is rajtok. A ruhájok se volt egyforma. Az egyiknek óriási rézforgó volt a fején, s hiányzott az orra. Ez már volt Magyarországon.

A másik ezred, mely ezeket követte, zöld csikos zászlót lobogtatott. Naptól barna kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól ettek-ittak.

– Ezek az _ulufedsik_ – szólt Tulipán. – Zsoldos katonák, tábori rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek vannak. Látja azt a nagyhasu szétütött homloku embert. Nagy rézgombok vannak a mellén.

– Látom.

– Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.

– Miért?

– Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.

Sárga-zászlós ezred robogott ezek nyomában. Itt már csillogóbb volt a fegyverzet. Egy agának a lova is ezüst pikkelyes melldiszszel volt boritva.

– Ezek a _szilidárok_, – mondta Tulipán. Hej zsivány akasztófáravalók! Szolgáltam köztetek két esztendeig!

– Zsoldosok ezek is?

– Zsoldosok.

Azután jöttek a piros zászlós, ijas, tegzes szpáhik, tisztjeik páncélban; oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegü tatárok. Ezeket kissé unalmas is volt nézni.

– Ezer… kétezer… ötezer… tizezer, – számlálta Gergely.

– Sohse számlálja őket, – mondotta Tulipán, vannak ezek tán huszezren is.

– No csunya, csontos pofáju nép.

– A török is utálja őket, mert lófejet esznek.

– Lófejet?

– Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal közepére.

– Főve vagy sülve?

– Hiszen, ha sülve vagy főve volna, még haggyán, de nyersen. Aztán ezek a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek, mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.

– Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat.

– De ha igy van. Mert lássa azt tartják, hogy ha ilyen epével megdörzsölik a lovuk inyét, akármilyen fáradt a ló, uj erőre kap.

Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.

– Nem nézem őket, – mondotta, – hiszen ezek nem emberek, hanem vadállatok.

Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.

– Már a nisandsi bég jön, – szólt egy negyed óra mulva. Ez szokta felrajzolni a padisah nevét az okmányokra.

Gergely fölnézett. Egy csukafejü, hosszúbajuszu méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve ment a katonák között.

Aztán a _deftérdár_ következett, egy ősz meggörnyedt arab, a törökök pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a _kázi aszker_ hosszu sárga köntösben, magas, tornyos fehér süvegben. Ez a főhadbiró. A _csaznegirek_, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók. Követte ezeket az udvari testőrség egy kis csapata. Ezeken már csillogott a sok arany.

Itt már a török zenekarok veszett harsogása és csattogása között tüntek elő és haladtak tova a tarka-barka hadtestek: az _udvari vadászok_, akiknek a lova sörénye pirosra volt festve s ők maguk a karjukon sólymokat tartottak.

A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák; egyrésze meg is van nyergelve. Szolakok és janicsárok vezették ezeket a lovakat.

A lovászok után magas lófarku zászlók lengettek föl az uton. Háromszáz _kapudsi_ jött, valamennyi egyforma aranyhimzéses fehér sapkában. Ezek otthon a szultán házőrzői.

Most a _janicsárok_ hosszú sora fehérlik fel az uton. Fehér süvegük csakhamar összetarkállik a piros tisztisüvegekkel s a kék posztó ruhával, amelyet viselnek.

– Messze van-e még a szultán? – kérdezte Gergely.

– Bizony még jó messze lehet, – felelte Tulipán. – A janicsárok legalább is tizezren vannak. Azok után jönnek a _csauszok_, meg mindenféle udvari méltóságok.

[Illustration: Janicsár.

(XVII. századi festmény a grillensteini várban. Ez a kép békeidőből való, amikor a janicsárok lándsa helyett bambuszbotot hordtak.)]

– Hát akkor huzódjunk hátra, – szólt Gergely, – és falatozzunk.

A szikla eltakarta őket délfelől a seregtől. Az észak felé lejtő uton láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.

– Akár alhatunk is egyet, – szólt Tulipán.

És kibontotta a tarisznyát.

A tarisznyából egy lánc csörrent elő.

– Hát ez mi? – kérdezte Gergely.

– Ez nekem jó pajtásom, – felelte Tulipán. – E nélkül én soha nem lépek ki a faluból.

S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:

– Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a lábamra. Lássa, igy nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett, hogy elfogna, megszabadit. Éjjel meg én szabaditom meg tőle magamat. De jó lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami baj esik, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint ur török párti, hát nem fognak szigoruan. Éjjel aztán én megszabaditom magát és hazaszökünk.

– No maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.

– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Tuljárok én még a feleségem eszén is.

S jónak látta utána tenni:

– Mikor józan vagyok.

Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya belsejéből, meg egynéhány zöld paprika. A diák a sonkába fogott, a szalonnát Tulipán vette a markába s meghintette sóval, paprikával vastagon.

– Ha ezt látná ez a sereg, – szólt Tulipán a fejével oldalt intve.

– Hát aztán?

– A török megissza a bort – felelte Tulipán, – hanem a szalonnát úgy útálja, mint mink magyarok a patkányhust.

Gergely nevetett.

– Pedig ha tudnák, – folytatta Tulipán, – hogy a paprikás szalonna micsoda mennyei eledel! De azt hiszem Mohamed sohase kóstolt paprikás szalonnát.

– Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.

– Mind bolond, aki nem magyar, – felelte kezével legyintve Tulipán.

Szétsimitotta fekete selymes bajuszát és ivott a kulacsból, aztán átnyujtotta a diáknak.

– Nem kell, – felelte a diák. Talán később.

Benyult a zsebébe és kivette a zacskót.

– Ismeri ezt a gyűrűt Tulipán?

– Nem, – felelte az ember, – de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró? Gyémánt?

– Az.

– Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztitja a szemet.

– Hát ezt az irást el tudja-e olvasni?

– Hogyne. Jancsár voltam én. Végigtanultam a jancsár iskolát.

És olvasta:

– _Ila massallah la hakk ve la kuvvet il a billah el áli el ázim._ Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és magasztos Istenen kivül.

– Igy van.

Egy percre elgondolgozva hallgattak. Azután Tulipán igy szólt:

– Majd meglátja a szultánt, micsoda derék, egyszerü ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után egy aranyos zászló-erdő következik, főképen lófarkok. Ezek után száz trombitás. Mindegyiknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üst dobos, száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz réztányéros és sipos jön.

– Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát folyton hallgatja.

– Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált a csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.

– És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiukból nevelik?

– Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiukból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjok, sem anyjok nincsen. Dicsőségüknek tartják, ha a harcban esnek el.

– A banda után mi következik?

– Kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vizhordót is sokat fog látni. Legalább is ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtok. De a viz rendesen langyos.

– Aztán már nem jön semmi?

– Egy rakás rongyos cigány, meg kutyák. Ezek a hulladékból élnek.

– És aztán?

Tulipán vállat vont.

– Keselyük.

– Saskeselyük?

Azok. Minden sereg után vonul az égen egy fekete hadsereg. Ezek az embert eszik.

A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Ujra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehérsüvegü janicsárokat.

Tulipán sokat megnevezett közülök. Ez a barna itt vele járt iskolába is. A mellén egy szúrás van; akkora gödör, hogy egy gyermek ökle belefér. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalább is száz embert ölt meg a perzsa háboruban, de ő rajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Egy sovány nyápic ember: ügyes tőrdobó. Huszonöt lépésről bele sujtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A jancsár-iskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, amelyik kétezerszer is eldobja a tőrét mindennap.

– Hát ez a szerecsen?

– Nini te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy úszsza át a folyót, akármilyen széles is.

– No ezt a magyarok is megcselekszik.

– Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a viz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vizbe és sokan ugráltak utána, de ez hozta fel a legtöbbet. – Nini a vén Kalen! Az a tülökorru nagytagu ember. Akkora a szája, mint a vizilóé. Ez ám az erős ember! Látja azt a széles barna pallost az oldalán? Ötven fontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. A ló még valami száz lépésnyire rohant a gazdájával együtt.

– Persze akkor vissza kellett fordulniok, hogy a fejöket fölvegyék.

– No én nem láttam, csak hallottam, – mentegetődzött Tulipán.

Egyszercsak visszahőkölt.

– Álmodom-e? – szólt összeborzadva; – Jumurdsák!

Valóban a feszült képü, félszemü arab jancsár jött velük szemben egy alacsony erősszügyü paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszu fehér süvegén egy óriás strucctoll lengedezett.

– Istenucscse az, – szólt Gergely is elbámulva.

– Dehiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!

– Én is ugy tudom.

– Nem szólt róla a pap soha?

– Nem.

– No ez érthetetlen, – szólt Tulipán, utána bámulva a janicsárnak.

Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.

Mintegy öt perc mulva megszólalt a diák:

– Mondja meg őszintén Tulipán, nem kivánkozik vissza közibök?

– Nem én, – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Konstantinápoly minden kincseért se. A kisebbik nagyon szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya mért nincs a lónak szarva?

– Tudja a tatár, – felelte nevetve Gergely diák.

Aztán nem beszéltek többet. A diák mindig komolyabb arccal nézte a jancsároknak a hegyi-úton való végtelen özönlését.

A levegőt folyton por szürkésitette. Fegyverzörgés, lórobogás moraja töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.

A diák egyszercsak felkapta a fejét, és igy szólt:

– Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!

– Hát hiába nem jár soha.

– Ezek Budát akarják elfoglalni!

– Lehet, – felelte Tulipán.

A diák szintelen arccal nézett Tulipánra.

– És ha a szultán véletlenül útközben meghal?

– Nem hal az meg.

– De ha mégis…

Tulipán vállat vont:

– Mindig magával hordja a fiait.

– Eszerint hétfejü sárkány.

– Mit mond?

A diák felelet helyett kérdezett:

– Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?

– Azt nem lehet tudni.

– Mégis mit gondol?

– Ha eső lesz, pihennek két három napig, lehet, hogy egy hétig is.

– De hátha nem lesz eső?

– A forróság miatt is pihennek.

A diák nyugtalanul mozgott a helyén.

– Akkor én megelőzhetem őket, – mondotta, – ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.

– Mit tetszik mondani?

– Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket vagy ott kell lennem mellettök.

A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárgazászlós strucctollas pompás menet következett, amely egy méltóságos ősz óriás körül lépkedett.

Az ősz úr előtt két irgalmatlan hosszú piros lófarkat vittek, s a lófarku zászlók rudja ragyogott az aranytól.

– Ez a szultán! – kiáltott megrendülve a diák.

– Dehogy az, – felelte Tulipán. Ez csak a jancsár aga, s a sok cifra úr körülötte mind _jaja-basi_.

– Mi a pokol csudája az a jaja-basi?

– Janicsártisztek.

Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.

Ez két fiatal embert rajzott körül.

– A szultán fiai, – magyarázta Tulipán tiszteletes hangon, – Mohamed és Szelim.

Azonban összeszedte magát, és hozzátette:

– Vigye el őket az ördög.

Két vidám barna fiatal ember volt ez a két szultánfi. Nem hasonlitottak egymáshoz, de látszott rajtok, hogy szeretik egymást.

– Ni ott megy Jaja-oglu Mohamed?

– Az a hires pasa?

– Az.

Egy méltóságos tekintetü szürke szakállu pasa jött a szultánfiak után. Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.

– Ez, mondotta Tulipán, a Jumurdsák apja.

– Lehetetlen.

– De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.

– Dehát micsoda név ez a Jumurdsák?

– Csufnév, – felelte Tulipán.

S egy fűszálat szakitott le. Azt rágogatta unalmában.

Egy csapat ezüst és aranybuzogányos ijesztően magas turbánu csapat következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy most jön a szultán.

– Mindenható Istene a magyarnak! – igy fohászkodott, – légy velünk!

A sok arany és ezüst fegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre befogta, hogy jobban lásson.

Tulipán oldalba lökte.

– Nézzen hát! – szólt remegő hangon. Amott jön a szultán.

– Melyik?

– Aki előtt a dervis kereng.

Egy magánosan menő egyszerü szürke köntösü lovas. Előtte egy dervis kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél-könyök magas teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.

– Kerengő dervis, – magyarázza Tulipán.

– Hogy bele nem szédül vagy ő, vagy az a ló.

– Megszokta mind a kettő.

A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehérszoknyás dervis ott megy kétoldalt s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.

– Ez a hét dervis igy kering Konstantinápolytól Budáig, – jegyezte meg kiáltva Tulipán.

Mert a trombiták, sipok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen érteniök egymást.

A szultán egy kis fürge pejlovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen öles hosszu pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap szúró tüzétől védeni. A levegő különben is átfült volt itt a völgykanyarulatban, s őfelsége épp ugy szivta a port, mint a legrongyosabb katonája.

Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és ugyanilyen bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és beesett. Hosszu vékony, szintén lecsüggő orra alatt keskeny ősz bajusz. Az állán rövidre nyirt göndör ősz szakál. A szemei kiülő gurgulaszemek.

Amint Gergely még jobban szemügyre akarja venni, eget földet rázó dördülés hangzik a közelben, ugy hogy a szikla meginog alattok.

[Illustration: Szulejmán szultán arcképe.

(Az Eszterházy képtárból.)]

A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és orditás a völgy felé a seregben.

– Végünk van! – kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.

És a völgy felé mereszti rémült szemeit.

A völgyben sötét füstoszlop magaslik a fellegek közé. A levegőt elneheziti a puskaporbüdösség.

– Mi történt? – kérdi ijedten Tulipán.

– Az, – feleli félájultan a diák, hogy nem a janicsár-aga a szultán!