XI.

Gergely rohanva rohant a lovas legények tanyájára. S trombitaszó helyett, egyet lőtt a szobában a pisztolyával.

A legények felugrottak.

– Ide hozzám! – kiáltotta Gergely.

A legfürgébbeket választotta ki a maga százának.

– Egy kettő! Öltözzetek! – mondotta. – Mikorra hármat pillantok, lent legyetek kardosan lóháton a kapunál.

Egy hosszukezü legény állt hozzá legközelebb. Annak azt mondta:

– Te fuss az alkapitány úrhoz, és kérj egy emberfogót. Magaddal hozod.

A többinek meg azt mondta:

– Apró-puska legyen mindegyiknek a nyeregkápáján!

Még akkor a pisztolyt apró-puskának hivták.

Gergely lefutott a lépcsőn, és az istálló felé sietett. A konyhából kisugárzó vörös lámpafénynél egy sárgadolmányos sisakos embert látott, amint az egy felforditott dézsán ült, és egy fél görögdinnyét tartott a térdén; azt kanalazta.

Az ember mezitláb volt.

– Ez nem lehet más, mint az én cigányom, – mondotta Gergely.

És rákiáltott:

– Sárközi!

– Tessen parancsolni, – felelte a cigány félig fölemelkedve.

– Ha velem jösz, lovat szerezhetsz.

– Hova? – kérdezte kiegyenesedve a cigány.

– A törökre, – felelte vigan Gergely. – Alszanak most. Meglepjük őket.

A cigány a fejét vakarta.

– Nem lehet, – mondotta.

– Mért ne lehetne?

– Megesküdtem ma a tebbivel, hogy nem hagyom el a várat.

– Dehiszen nem arra esküdtetek, hanem arra, hogy véditek.

– Lehet, hogy a tebbi arra esküdözsött, – felelt a cigány, a vállát csaknem a füléig vonogatva, – én arra esküdözstem, hogy degeljek meg, ha kimegyek a várból. Isten engem úgy segéljen!

Azzal visszaült a görögdinnyéhez, és a fejét csóválgatva, jóétvágygyal tovább falatozott.