XXV.

A török este és éjjel a földbástyánál folytatta a harcot. A földbástya a város északnyugati szegletén folytatása a kőbástyának. A földet összevissza turkálták, hogy a bástya alá lyukat szerezzenek, de a vár fala nem földre épült itt a hegyen. Fal falon áll le húsz ölnyi mélységig, mintha az ismeretlen időkben a völgyből épitették volna a várat, s egy újabb kor népe meghordta volna a régi várat földdel, s föléje építette volna a maga várát, míg végre jött a Szent István király népe, s a váron vár fölé fölfalazta a mai várat.

Dobó csakhamar észrevette, hogy ez az éjjeli ostrom csak szinleges.

Odarendelt egy hadnagyot kétszáz emberrel, s a többi népet meghagyta a rendes számban a vártákon.

A török lovasság sem a hordóhegyen, sem a torony ostrománál nem mutatkozott. Előre látható volt, hogy ezen az éjjelen folytatja a fahordást.

Most azt találták ki, hogy rőzse helyet hasábfát hordanak. Amennyi teve, ló, ökör, bivaly és öszvér volt a táborban, az estére kelve mind hasábfával megrakodva tért vissza a falak alá.

A falakkal szemben levő sáncokból először csak találomra dobálták ki a fát, azután mikor a fahalom eléggé takarta őket, rendezésbe fogtak.

Ezer meg ezer kéz mozgatta, hányta a hasábfát és dorongfát egymásra, s az előbbi éjszakák csöndes munkája helyett, csupa zuhogást és kopácsolást lehetett hallani mindenfelől.

A fát vaskapcsokkal és láncokkal erősitették össze.

A Gergely bástyája előtt készült pedig ez a nagy fabástya, s alig három öl távolságra a teteje.

A török ügyesen dolgozott: a fát úgy rakta, hogy mindig takarva legyen, s az egy öl magas takaró mögül átdobálták a vastag dorongfákat az árokba is. Az árok szemlátomást temetődött be és nőtt a fahegy a kőfal mellett.

Gergely hol az egyik lövőrésen, hol a másikon nézett ki, hogy vizsgálja az ellenséges munkát. Utoljára fölment a palánkhoz.

Ott találta Dobót. A kapitány a rendes térdig érő mentében állott. A fején könnyü fekete acélsisak.

– Uram, – mondotta Gergely, – kérem azokat a sindelyrakásokat, amiket a tetőkről leverettünk.

– Hordathatod.

– Aztán kérek faggyut, szurkot és olajat.

– Amennyi kell, rendeld. Sok faggyu nincs.

– Hát ami van. Szalonnát is kérek, sokat.

– Olyan éhes vagy?

– Husz harminc oldalt. Amennyit csak lehet.

Dobó hátraszólt Kristófnak:

– Eredj költesd fel Sukánt. Adjon az éléstárból faggyut és negyven oldal szalonnát. Hozzák azonnal ide!

És csak ezután kérdezte hogy: minek?

Hát bizony Gergely azt eszelte ki, hogy amint a török ott hányta rakásra a fát, szalonnát, meg faggyut meg sindelyt dobáltatott a hasábfa és a rőzse közé.

A töröknek fel se tünt ez a dobálás. A várból folyton dobáltak rájok. Kődarab, csont, repedt fazék, döglött macska s mi eféle repült közéjök minden percben. Az arasznyi széles szalonnadarabok e sok minden között fel se tüntek. Ha éppen meg is nézte valamelyik, vagy nem ismerte mire való, vagy ha ismerte, utálattal nézte.

Gergely arasznyi széles szeletekre vágatta a szalonnát és mindig oda dobatta a fa közé. S hullt közbe az olajfestékes sindely, a faggyú, a szalma, időnkint meg ledobatott egy-egy szalmába pólyált cserépbögrét.

Ezek a bögrék sárral voltak betapasztva, dróttal meg körülfonva.

A belsejökben puskapor volt, meg töltött csődarabok s ujjnyi darabokban kén.

Dobó levizsgálódott.

– Mikorra elkészülnek, – mondotta, – reggel lesz. Kristóf nézd meg Mekcseyt ébren van-e? Ha ébren van, mondd neki, hogy én lefekszem. Ha nincs ébren, hagyjátok aludni. Azután az őrségeket járod be, megmondod, hogy mihelyt ostromra való mozgást látnak, a szeglettoronyhoz jőjjenek jelenteni. Te nem fekszel le Gergely?

– Ma nem, – felelte Gergely. – Megvárom a reggelt.

– És Zoltay?

– Aludni küldtem, hogy reggel erő is legyen a bástyán.

– Amint a fabástya felépült, költess fel!

Fölment a szeglettoronyba s egy katonai nyoszolyára dőlt. Kristóf apród ott állt kivont karddal a torony ajtaja előtt.

Apródi kötelessége volt ez. Őrizte az alvó oroszlánt.