XII.

Tiz perc nem telt belé, Gergely már kint lovagolt a katonáival a maklári úton, a holdvilágos félsötétségben.

Előtte két ember: Fekete István altiszt és Bódogfalvi Péter közember. A Melegvizen túl levezették őket a rétre. Itt már a lovak dobogását elnyelte a puha föld. A száz lovas, száz lengő árnyékhoz hasonlitott.

Az andornaki erdőnél megpillantották az első őrtüzet.

Péter megállt.

A többi is.

A hold ekkor az utolsó negyedében volt, s csak éppen annyit világitott, hogy a fák és emberek alakja fekete árnyékokként rajzolódott elő az éjszakából.

Gergely odalovagolt Bódogfalvihoz, és így szólt hozzá:

– Szállj le. Menj kigyómódra az első őrig. Kerülj a háta mögé, és szúrd le. Azután nézd meg a tüzet. Ha nincs mellette senki, vess rá egy félmarok puskaport. De abban a pillanatban lebukjál ám, nehogy valaki meglásson.

– És a lovam?

– A lovadat idekötöd ehez a fához. Itt megtalálod, mikor visszatérünk.

– És ha vannak a tüznél?

– Körülnézel gondosan, hogy hol és miképpen fekszenek, és hol vannak legtöbben?

Jó félóráig álltak a patak partján a füzbokrok mellett, s ezalatt Gergely utasitásokat adott nekik.

– Ameddig futást láttok, üssétek vágjátok őket. Senki száz lépésnél tovább ne menjen a társaitól, nehogy elvágódjék. Amint a kürtöt halljátok, rögtön visszafordulunk és haza vágtatunk. Ameddig a kürt nem szól, szabad a mulatság.

A legények körben álltak, és minden szóra figyeltek.

Gergely folytatta:

– Valószinű, hogy megriadnak, és nem is gondolnak ellenállásra. Ebben az esetben addig vágjátok a sűrűjét, mígcsak szét nem esnek. Tanuljátok meg egyszer s mindenkorra, hogy a ki lovon hadakozik, olyan sebesen csapkodjon, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje vissza vágni. Mint a záporeső, úgy húlljon a vágás.

Gergely elhallgatott. A törökök felé fülelt. Aztán ismét a legényekhez fordult:

– Hol az emberfogó?

– Itt vagyok hadnagy uram, – felelt egy hosszú alak a sorban.

– Nálad a szerszám?

– Nálam, – felelte a legény.

S egy villaforma hosszú szerszámot emelt a magasba.

– Tudsz vele bánni?

– A kapitány úr megtanított rá.

– Hát csak kapd el vele a nyakát valamelyiknek, s gyürd le a kutyát. Az lenne csak a dicső, fiuk, ha egy főtisztet tudnánk fogni. A legszebb sátorban van az ilyen s bizonyosan egy ingben aluszik. Azt is fogjuk meg, ha lehet.

Ismét fülelt. Ismét folytatta:

– A foglyot meg kell kötözni, de csak a kezén. Ha fogunk lovat is, arra ülhet, s akkor te Kristóf, meg te másik kis ember közre fogjátok s a lova kantárát a magatok lovához kötve hozzátok. Ha szökni, beszélni, kiáltani, vagy hátrafelé lecsúszni própál, mindjárt üssétek!

– Hátha nem lesz ló? – kérdezte Kristóf.

– Akkor futnia kell a lovatok mellett, s ti azonnal menjetek előre. Minket ne is várjatok.

A bokrok mellett megjelent a Péter alakja. Futva jött.

– Az őrt leszúrtam, – mondotta lihegve. – A tűz a sátorok között ég, és egy török szolgaféle ül mellette. Sárga papucs a kezében, sárga festék mellette.

– Tiszti szolga, – mondotta Gergely. – Tovább.

– A többi százával ott fekszik a gyepen, holmi pokrócokon, a tüztől balra egy kerek térségen.

– Alszanak?

– Mint a medve.

– Jól van, – felelte Gergely. – Hát most fiuk lehetőleg széjjel egymástól tiz lépésnyire. Amint én elsütöm a puskámat, minden puska közibük roppanjon, s mind rájok, mint a farkasok. Nagy lármával essünk rájok, és üsd vágd nem apád!

Megvárták mig Bódogfalvi visszajött, és széttágultak napkelet felé.

A legszélső Pető volt. A sisakjába tüzött három sastoll megismerhetővé tette már messziről. Bekanyaritotta a lovas láncot félhold alakban, s a Gergely ügetéséhez szabta a magáét.

Most már Gergely vezetett.

Még egy darabig csendesen ügetve ment a bokrok oldalában, aztán egyszerre sebes vágtatást kezdett. Mikor az első török őr felüvöltött, Gergely rásütötte a pisztolyát. A következő pillanatban minden pisztoly eldurrant, s a száz lovas fergetegként robogott rá az alvó török hadra.

A sátorok erdeje, abban a pillanatban ropogva burrogva elevenedik meg. Török és magyar orditás keveredik egy hangzavarrá. A földön alvók megriasztott foglyokként riadnak fel, s fut, ugrik, tolong a sok török keresztül kasul egymáson a sátorok között.

– Rajta! Rajta! – hangzik Gergely szava.

– Allah! Allah akbál! – üvölti a török.

– Üsd a kutyát! – bömböli Pető Gáspár valahol a sátorok között.

Pokoli zürzavar. Kardok villogása. Török üvöltés, magyar káromkodás. A kardok fokosok zuhognak. A lovak dübörögnek. Sátorok recsegnek. A föld is reng és nyög a száz lovas rohama alatt.

Gergely két sátor között egy falka összeszorult pogányt lát. Azokra ugrat. Vágja őket jobbra balra. Érzi, hogy a kardja mindig testet ér, s előtte hullnak és dőlnek mint a juniusi búza, mikor az agár benne nyargal.

A holdvilágnál látja, hogy a törökök minden lova egy csoporton legel, s hogy a menekülők felkapnak rája.

– Utánam fiuk! – kiáltja Petőnek, aki már ide érkezett.

S megrohanják a lovasokat is. Vágnak embert lovat egyaránt. Csörög a kard; ropog a dárda; zuhog a buzogány. A török rémülten ugrál lóra. Némelyik lóra kettő is. Aki teheti, lovon menekül; aki lóra nem tud kapni, gyalog illan el a sötétségben.

Gergely azonban nem üldözi őket. Megáll és gyülekezőt fuvat.

A sátorok közein át mindenfelől ugrálnak hozzá az emberei.

– A török fut! kiáltja Gergely. Kapkodjatok össze minden elhozhatót. Lovát a kezéről senki el ne hagyja. Amelyik sátor előtt tűz van, rugjátok a tüzet a sátorra!

A legények megint szétoszlottak. Gergely lesuhintotta a vért a kardjáról, és beleszurkált valami háromszor egy sátor ponyvájába, igy dugta ismét hüvelybe.

– Pfuj micsoda utálatos munka ez! – mondotta Feketének, aki hasonlóképpen törülgette a kardját.

Aztán hogy török már seholse ugrált, maga mellé szólitotta Kristófot:

– Nézzük sorra a sátorokat!

A hold gyönge világánál nem lehetett látni, hogy melyik sátor a főtiszté. A sátorok nem voltak egyformák. Egyik kerek volt, a másik négyszögü. S amelyik sátor diszesebb volt is, mint a többi, az csak előre küldött sátor volt, s közemberek aludtak benne.

Gergely az egyik sátorról lekapott egy lófarkas zászlót, és hogy Kristófot meglátta, rákiáltott:

– No fiu, vágtál-e?

– Vágtam kettőt, – felelte lihegve az apród.

– Csak kettőt?

A fiu büszkén felelte:

– A többi elfutott előlem!

A legények ezalatt egypár kocsit és szekeret is keritettek, s azokra dobálták fel, ami már a lovukra nem fért: a szőnyegeket, aranyos boncsokokat, drágaköves kutaszokat, (lófarku lónyakdisz), lószerszámokat, sisakokat, fegyvereket, főző edényeket és mindent, ami a kezükbe akadt. Még egypár sátort is elhoztak.

Hajnalodott mikor visszaérkeztek a várba.

Dobó már nyugtalanul várta őket a bástyán. Ha ez a kirohanás nem sikerül, a vár népe megfélemlik, s jaj annak a várnak, amelyiknek a népe remegve áll a falon.

Hanem ahogy meglátta a telerakott lovakat, kocsikat, és szekereket, s Gergelyt amint már messziről felmutatta a lófarkas török zászlót, kigyulladt az arca az örömtől.

Mikor a vitézek berobogtak a kapun, már az egész vár népe ott várta őket, s lelkes éljennel fogadta.

A katonák nemhogy vesztettek volna, hanem inkább szaporodtak. A hosszú legény egy betömött szájú törököt hozott, s egyenesen Dobó elé vezette. Ott kirántotta a szájából a turbángyolcsot.

– Jelentem alássan, – mondotta büszkén, – nyelvet is hoztunk.

– Marha! – kiáltotta a török tigris-mérgesen a vitéz szeme közé.

Dobó nem szokott nevetni, de ezuttal elmosolyodott.

– Varsányi, – mondotta a fogolynak, – te hát jól adod a törököt.

És a vitézhez fordult:

– Ugyan oldozd fel, hiszen ez a mi kémünk.

– Mondani akartam a butának, hogy magyar vagyok, – szólt keservesen Varsányi, – de mindig fejbe ütött, ahányszor megszólaltam, aztán meg betömte a számat is.

S azzal úgy illesztette a tenyerét, hogy a vitéz jónak látta odább húzódni.