IV.

A Szent Mihálynapi ostrom délig tartott. Délután hűlt az ágyú mind a két részen. A várban a _circumdederunt_ zsoltár hangzott, lent a vár körül a tábori dervisek szedték szekerekre a holtakat, meg azokat a sebesülteket, akik a maguk erejéből nem birtak tovább mozdulni.

A vár kivül-belül feketéllett a vértől. A bástyákon és az ostrom négy helyén az asszonyok hamut és kőport hintettek a halál tócsáira. A szeglettoronynyal leomlott janicsárokat a várbeli hóhér dobálta le. Zászlóikat behordták a lovagterembe. Fegyvereiket odaszórták a katonáknak: kinek mi tetszik, vehet belőle.

Minden janicsárnak a ruhájában, övében vagy süvegében találtak pénzt. Aranyat ezüstöt. Nem sokat. Azt a vár ládájába pecsétes zacskóba tették. Az ostrom után szét fogják osztani.

Azokat a katonákat, akik legkevesebb ideig küzdöttek, Dobó mindjárt ebéd után a falak javitására rendelte. Legelsőbben is a ledöntött torony köveit hordták el. Estig szedték azok közül az oda sajtolt török halottakat.

Ezen az éjjelen Hegedüs hadnagy künn hált a Sándorbástyán Gergelylyel.

Az éj hüvös volt. A hold széles sarlója ragyogva úszott a csillagok között. Gergely egy boltozat alá hozatott maganak és két hadnagytársának szalmazsákot. A boltozat előtt tűz égett.

És amint ott feküsznek a tűz langyos leheletében, azt mondja Hegedüs:

– Te tudós ember vagy Gergely. Én is papnak készültem, de elcsaptak. Húsz törököt vertem le ma a saját kezemmel, s ezek között volt egy, amelyik kétszer rám csapott. Hát nem mondhatod azt, hogy nincs bennem bátorság.

Gergely felkönyökölt. Érezte ebből a bevezetésből, hogy vagy tanácsot kérnek tőle, vagypedig olyas valamit mond neki a kassaiak hadnagya, amire bölcsen kell felelnie.

A hadnagy ült a szalmazsákon. A köpönyege derékig kéklett rajta. Sárga bőrdolmány volt azon alól, hát nem fázott.

Folytatta:

– Mégis sokszor eltünődöm, hogy az ember csak ember, akár le van borotválva a feje, akár nincs. Éshát mink tulajdonképpen gyilkolunk.

– Embert ölünk, – felelte Gergely.

– És azok is ölnek minket.

– Persze, hogy ölnek. Ha azok fegyver helyett csutorával másznának a falra, mink is csutorával fogadnánk őket, s vér helyett bor folyna.

– Ezzel tisztában vagyok, – felelte Hegedüs.

Egyet nyelt és oldalt nézett a tűzbe, mint aki habozik, hogy szóljon-e vagy se? Végre azt mondja:

– Azt magyarázd meg nekem: mi a bátorság?

– Az imént mondtad, hogy magad levertél húsz törököt, s te kérdezed-e mi a bátorság?

Hegedüs, mintha nem is hallotta volna ezt a feleletet, tovább beszélt:

– Ha egy olyan okos ember volna közöttünk, akinek annyi esze volna, mint nekünk mindnyájunknak, vagy mondjuk: annyi esze volna, mint minden embernek összevéve a világon, azt hiszem, az nem volna bátor.

Ránézett Gergelyre. A tűzfény Gergelynek szembe sütött, neki csak az arca kidudorodó csontjait vonalozta körül.

Mit akart ezzel mondani?

Gergely nyugodtan felelte:

– Sőt éppen az volna a legbátrabb. Miről gondolod, hogy nem volna bátor?

– Arról, hogy jobban meg tudja becsülni az élet értékét. Mert hogy mink itt vagyunk ezen a földön, az bizonyos, de hogyha fejünket veszi a török, nem bizonyos, hogy élünk-e tovább. Ami megvan, azt az ilyen nagyeszü ember nem veti el olyan könnyen magától csupán azért, hogy azt mondják: derék ember volt!

– Én is gondolkoztam már ezen, – felelte Gergely, – s azt találtam, hogy csak a középszerü elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.

– A halált?

– Azt. A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a halált. Nézd a tyukot például: mennyire védi az ő csirkéit. Mihelyt azonban felfordul a csirke, minden sajnálkozás nélkül ott hagyja. Ha úgy értené a halált, mint a középrendü ember, úgy-e hogy sajnálná, siratná? Tudná, hogy az ő gyermeke elvesztette az életét. De a kinek a halálról nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjü embert. Ez meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene. Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna? hová leszünk, mikor már nem élünk? azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy ott azok a dolgok, amiknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább?

– Jójó, – felelte Hegedüs, – a papoktól sokszor hallok ilyenféle beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, s nem arra való, hogy egy egy gyött-ment pogánynak legyen kit levágnia.

A tűz pattogva égett, s aranynyá változtatta a szalmazsák mellett fekvő vérteket és kardokat. Gergelynek egy bőrpaizs volt a párnája. Visszadőlt arra és álmosan felelte:

– Bolondokat beszélsz jó Hegedüs. Az állati ember vakon cselekszi néha a jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt jól, hogy nagy és szent dolog a hazát védeni, épp olyan, mint mikor az édes anyját védi az ember.

S a köpönyeget a fülére rántva, folytatta:

– Hol van az megirva, melyik törvényben, hogy az ember védje az anyját a saját élete árán is. Az állat bizony nem is védi. De az ember, a legbutább épp úgy, mint a legértelmesebb, neki rohan az anyja megtámadójának, s ha meghal, érzi, hogy ez szerencsétlenség ugyan, de másképp nem cselekedhetett.

S álmos hangon folytatta:

– Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. A anya-szeretet, a haza-szeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török.

Hegedüs nem szólt többet. Ő is végigdőlt az ágyon. A várban nem hallatszott más, csak az őrök egyforma sétálása, meg az egyik malom csöndes morgása, s a ló lépései, amint a malmot hajtotta.