XIX.

Csak este beszélt Évával.

Bornemisszáné már akkor fölkelt. Könnyü otthonkába volt öltözködve; bizonyosan azokból a női ruhákból szedett valamit magára, amiket az első kicsapáskor az ura hozott be zsákmányképen.

Ezeket a női ruhákat nem tudták a kótyavetyén eladni, hát betették a palota egy üres szobájába. Jó lesz a szegényeknek az ostrom után.

Dobó a vacsoránál beszélt vele.

– Kicsoda kegyed? – ez volt az első szava hozzá.

Mert azt mindjárt látta, hogy uri nő.

A két apród Dobó mögött állt. Baloghné is bent volt a szobában. A birkapecsenye mellé akkor hozott be vörös bort. A két viaszgyertya mellé még egyet gyujtott.

– Nem tudom megmondhatom-e másképpen mint négyszem között, – felelte Éva. – Nem Baloghné miatt, hanem mert nem tudom, hogy főkapitány úr megengedi-e, hogy a nevem tudva legyen.

A két apród Dobó intésére távozott.

– Tessék leülni, – szólt Dobó a szemben levő székre mutatva.

Amint Baloghné is kiment, Éva ismét felállt.

– Én uram, – mondotta, – Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.

Dobónak kiesett a kés a kezéből.

Éva folytatta:

– Tudom, hogy az ilyen helyen, az ilyen munkában nem jó ha asszony van jelen, de higyje meg kegyelmed, én az uramat a harctól eljajgatni nem fogom.

– Tessék leülni, – felelte Dobó. – Engedelmet kérek, hogy evésközben fogadom. Tessék velem tartani.

De ezek csak hideg szavak voltak.

– Köszönöm, – felelte Éva visszaülve a székre. Tudom, hogy a főkapitány urnak minden perce meg van olvasva.

– Gergely tudja, hogy itt van?

– Nem.

– Hát hugomasszony, – szólt Dobó most már nyájas tekintettel, – jól tette kegyelmed, hogy nem fedezte fel a nevét. Gergelynek nem szabad tudnia, hogy kegyelmed itt van. Ebben kérlelhetetlen vagyok. Az ostrom már nem tarthat soká: a fölmentő seregnek meg kell érkeznie. Miért jött kegyelmed ide?

– A gyermekemet…

– Hát csakugyan elrabolták?

– El.

– És a gyűrű?

– Itt van, – felelte Éva a nyakán függő zsinórt elővonva.

Dobó egy pillantást vetett a gyürüre. Ivott egy korty bort, és fölállt.

– Mivel biztosit kegyelmed arról, hogy Gergelylyel nem beszél?

– Minden parancsának alávetem magamat, főkapitány úr, – felelte Éva alázatosan.

– Megérti azt kegyelmed, hogy miért nem szabad Gergelylyel beszélnie?

– Gondolom.

– Gergely a várnak az esze. Az ő elméjét nem szabad elvonni a vártól egy percre se. Kit ismer még itt kegyed?

– Mekcseyt, Fügedyt, Zoltayt; az apám is itt van, Bálint pap is.

– Nem szabad mutatkoznia kegyednek a Baloghné szobáin kivül. Igérje ezt becsületszavára!

– Igérem.

– Esküdjék meg!

– Esküszöm.

– Én viszont igérem, hogy gyermeke előkeritéséért mindent megteszek. Adja ide a talizmánt.

Éva átnyujtotta.

Dobó felcsatolta a sisakját, s mielőtt keztyüt huzott volna, odanyujtotta a kezét az asszonynak.

– Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok. Nem lehet máskép. Tekintse a feleségem szobáit, itt hagyott holmiját a magáénak.

– Még egy szót, – mondotta Éva. – Baloghné asszonynak mit mondjak: ki vagyok?

– Mondjon amit akar, csak Gergely meg ne tudja, hogy kegyed itt van.

S ezt mondva kilépett az ajtón, és a lováért kiáltott.