VI.

A török megérkezésének hirére olyanná vált a vár, mint a zajgó méhkas.

Mindenki Bakocsai köré tolongott, hogy szavát hallja. Még az asszonyok is odafutottak a sütőházakból és konyhákból, s lábujjhegyre állva hallgatták a csoport mögött a vitéz beszédeit.

De ez persze csak akkor történt már, mikor Dobó ott hagyta a piacot, és a tisztekkel együtt fölment a palotába, tanácskozni, rendelkezni.

A vitéz fölakasztotta a török fejet egy hársfára, s ő maga székre ült, hogy átengedje a fejét a borbélynak.

Tizenhárom borbély volt a várban: négy mester és kilenc legény. Nem annyira a hajnyirás lesz itt a kötelességük, mint inkább a gyógyitás.

Ebben az időben nyirni, beretválni és gyógyitani egy mesterség vala.

Hát a borbélyok mind a tizenhárman ráestek most Bakocsaira, csakhogy közel lehessenek a szavához. Legelsőbben is a dolmányát huzták le, meg az ingét.

Péter mester volt a legöregebb köztük, hát az fogta mosásba legelőször. Egy nagy cseréptálat eléje tartottak, egy fazék vizet meg föléje.

Csurgatták, mosták.

Eddig csak állotta a vitéz, de mikor a hosszu fejsebet varrni kezdték, szétrugta a széket, tálat, borbélyt és borbélylegényt, s rettentő istenfájázások között felkopogott ballagott a kaszárnyába.

– Nem vagyok én nadrág az istenfáját, – mondotta mérgesen.

Lekapott egy nagy pókhálót az ablakszélről és a fejére tette. Bekötötte a fejét maga. Leült. Jól beszalonnázott, beborozott, aztán ledült a szalmazsákra, s öt perc múlva már aludt.