IX.

Éjfélkor Dobó a puskaporos ajtó előtt egy legényt pillantott meg, amint ez egy rakás nagy tálat vitt a fején.

– Mi az? – kérdezte.

– Gergely főhadnagy úr parancsolta, hogy tálakat vigyek a konyhából.

– Hol a főhadnagy úr?

– A tömlöc-bástyán.

Dobó odalovagolt, s ott találta Gergelyt a fal alatt, ahol a lámpás égett. Egy vizes tál fölé hajolva térdelt mozdulatlanul.

– Gergely, – szólt Dobó a lovát megállitva.

Gergely felállott.

– Nem tudtam, hogy még fenn van kapitány úr, különben Mekcseynek jelentettem, hogy tálakat vigyáztatok.

– Az akna végett?

– A végett. Hogy az ostromot visszavertük, most már bizonyos, hogy aknákat fognak ásni.

– Jól van felelte Dobó. A dobosok is rakják le a dobokat a földre, s borsót reá.

– És apró sörétet.

Dobó leszállt a lováról, és szólott Kristóf apródnak:

– Járd be az őröket és mondd meg nekik, hogy a dobokat és tálakat minden fordulásnál vizsgálják. Mihelyt a viz remeg, vagy a dobon a borsók, sörétek rezegnek, azonnal jelentsék.

S Gergelyt karonfogva a vár belsejébe vonta.

– Édes Gergely fiam, mondotta neki atyai hangon, aminővel csak az apródjait szokta megszólitani. Már egy hete figyellek téged. Mi bajod van? Nem ilyen szoktál te lenni.

– Uram, – felelte Gergely felsóhajtva, – nem akartam terhelni vele kegyelmedet, de ha már kérdezi, megmondom. Mióta a várat megszállták, minden éjjel bekiáltják, hogy fogva van a kis fiam.

– Hazug beszéd.

– Én is azt gondoltam. Eleinte rá se hederitettem. De ma egyhete bedobtak a várba egy kis kardot. Az az én fiamé.

Ezt mondva, egy kis bársonyhüvelyü kardot vett elő a dolmánya alól.

– Ez az kapitány uram. Tudom, hogy nem emlékezik reá. Pedig ezt a kardot kegyelmed adta nekem, mikor először találkoztunk. Azután én adtam a fiamnak, mikor most elváltam tőle. Hogyan került ez a töröknek a kezébe?

Dobó értetlenül bámult a kardra.

Gergely folytatta:

– Én a feleségemet, fiamat Sopronban hagytam. Arra semmiféle török nem jár. Ha járna, agyonvernék. Az én feleségem pedig onnan el nem mozdul, mert nincs is kihez mennie.

– Érthetetlen, – felelte Dobó a fejét rázva. – Talán ellopták a kardot? Ócskáshoz, katonákhoz került.

– Hogy tudják akkor, hogy az én fiamé? És van valami összefüggés is a bajban, ami kigyóként marcangolja a szivemet. Ennek a Jumurdsáknak alias Dervis-bégnek volt egy talizmánja. Azt elvette tőle az én Istenben boldogult nevelő papom: Gábor pap. És nekem hagyta. Azóta az a bolond török mindig azt keresi. Hogyan tudta meg, hogy nálam van? fel nem foghatom. De megtudta, az kétségtelen, mert kéri tőlem.

– És azt gondolod, hogy a fiad csakugyan nála van? Hát ördög vigye el azt a gyűrűt, vesd ki neki!

– Hiszen éppen ez a különös, – felelte a sisakját levéve Gergely, – hogy nincs nálam a gyűrű. Otthon hagytam.

– Megáll az eszem, – szólt Dobó a fejét rázva. – Még ha arra gondolok is, hogy a törökök Sopronban jártak, azt találnám természetesnek, hogy a bég a gyürűt ragadja el és nem a gyermeket.

– Én is ezen bolondulok meg, – felelte Gergely.

– És gondolod, hogy a gyermeked csakugyan itt van?

– Ahogy a kis kard idejutott Sopronból, most már azt kell gondolnom, hogy az én kisfiam is ide juthatott.

A palotához értek. Dobó leült a palota előtt lévő márványpadra.

– Ülj le, – mondotta.

A két térdére könyökölve nézett maga elé, aztán igy szólt:

– Hát még ma éjjel megtudhatjuk, hogy igaz-e vagy nem a török szava?

Odaszólt a palota előtt járó őrnek:

– Miska. Eredj a tömlöcbe. Vezesd ide azt a kurdot, akit a patakban fogtak az emberek.

Az ablakon kihajolt Baloghné és szólott:

– Ne adjam-e ki a hosszú mentét kapitány úr?

Mert csak dolmány volt Dobón. Szürke szarvasbőr dolmány, s az éji levegő hűvös volt.

– Köszönöm, – felelte Dobó. – Mindjárt aludni megyek. Pető hogy van?

– Félrebeszél és nyöszörög, – felelte az asszony.

– Ki fog virrasztani mellette?

– A Kocsis Gáspár feleségét hivattam be, de amig el nem csendesül, magam is virrasztok.

– Nincs ok rá, – felelte Dobó. – Láttam a sebet. Be fog gyógyulni. Nyugodjon le kegyelmed!

A kurd öt perc mulva ott állt előttük.

– Vedd le róla a láncot! – szólt Dobó az őrnek.

A kurd a kezét a mellén keresztbe téve mély meghajlással várakozott.

– Hallod-e pogány, – mondotta Dobó.

Gergely tolmácsolt minden mondatot.

– Ismered Dervis béget?

– Ismerem, – felelte a kurd. – Félszemü. Dervisruhában jár, de alatta páncélt hord.

– Ez az, – mondotta Dobó. – Hová való vagy te?

– Bitliszbe uram.

– Van apád?

– Van uram.

– Családod?

– Két gyermekem van.

– Én téged kibocsátalak a várból egy feltétel alatt.

– Rabszolgád vagyok uram holtomig.

– Elmégy dervis béghez. Ennél a bégnél egy kis rab-fiu van. Megmondod a bégnek, hogy ha azt a kis fiut holnap délben idehozza a patak felől levő kapuhoz, ahol te rabul estél, megkapja érte amit kiván. Fehér kendővel jőjjetek.

– Értem uram.

– Egy ember kimegy a kapun tőlünk a fiuért, és magával viszi a bég talizmánját. Te pedig elvezeted a bégtől a fiút, és átadod a mi emberünknek. De meg kell esküdnöd itt anyád szerelmére és gyermekeid boldogságára, hogy amit kivánunk, megteszed.

– Megesküszöm uram, – felelte a kurd.

Kristóf már ott állt mellettök. Dobó hozzáfordult:

– Menj be Kristófom a lovagterembe. A sarokban van egy rakás török holmi, s azok között egy kis török könyv. Hozd ki azt a könyvet.

Az a könyv a korán volt, amit az olvasni tudó harcosok maguknál hordtak. Pergamenbe volt kötve, és acélkarika volt a sarkán. Abban a karikában zsinór volt. Igy szokták az olvasni tudó törökök a mellükön hordani.

A kurd rátette az ujját a koránra, és megesküdött. Azután Dobó lábához borult. Megcsókolta a földet és örömtől piros arccal távozott.

– De uram, – mondotta remegő hangon Gergely – ha a török látja, hogy megcsaljuk…

Dobó nyugodtan felelte:

– Ha nála volna a gyermek, már megmutatta volna. Hazudik a gazember! Én csak téged akarlak megnyugtatni.