XIV.

A piacon mindjárt megkezdődött a kótyavetye. Öt megrakott szekér és nyolc apró török ló.

A cipóosztó deákot kihuzták az ágyból: egy asztalt eléje, egy dobost melléje; kikiáltónak megtették Bódogfalvit.

– Kezdjük a lovakon, – mondotta Pető.

– Egy gyönyörü arabus ló, – kezdte Bódogfalvi.

– Vedd össze a kettőt, – szólt Mekcsey.

Mert két egyforma kis pejló volt a zsákmányban.

No ezekre senkise igért, de azért elkeltek. Dobó megbizta Mekcseyt, hogy a két szép lovat vegye meg az apródok számára. Hát Mekcsey megvárta szól-e valaki?

De mindenki a fegyverekre és ruhafélékre tartogatta a pénzét; akkor Mekcsey megvette négy forinton mind a nyolc lovat, és bevezette az istállóba.

A szekerek következtek. Ezekből már bőven fordult ki a sok szép fegyver. Egy-két denáron ékköves kardot, elefántcsontnyelü puskát lehetett venni. Az asszonyok a ruhaféléért versenyeztek. Fügedy egy husz-fontos buzogányt vett, Paksi Jób bársony csótárt, Zoltay egy ezüst-sisakot, amelynek orrvédő pecke volt. Hullt a pénz Mihály deák elé, s a deák szorgalmasan jegyezte, hogy ki mit vett, és mennyit adott érte.

Mikor az első szekérnek a fenekére értek, Bódogfalvi fölkiáltott:

– Most pedig következik ama hires Dárius királynak a kincses ládája!

S egy katona segitségével szép borjubőrös ládát emelt a sarogjára.

A láda be volt csukva, de zár vagy lakat nem látszott rajta. Baltát kellett hozni, hogy fölszakitsák.

A vár népe szinte nyomta egymást kiváncsiságában: ha a Dárius kincse nincs is a ládában, bizonyosan értékes holmi van benne.

– Én egypár ezüst kupát szeretnék venni, szólt a vár egyik kocsmárosa.

– Én egy szép selyem kendőt, – szólt egy piroscsizmás leány.

Mert hogy már egy csomó női ruhát meg egy nehány virágcserepet dobtak le a szekérről, nyilvánvaló volt, hogy némelyik török tiszt elhozta a feleségét is.

– Én csak egypár papucsot szeretnék, – mondotta egy öreg asszony. Mindig hallottam, hogy a török jó papucsot csinál.

A láda felpattant, s a nézők nem csekély meglepődésére egy 6–7 éves fiucska emelkedett ki belőle.

Egy fehérarcu, őz-szemü ijedt török gyermek. A feje rövidre nyirt. A testén ingecske. A nyakán egy aranypénz.

Bódogfalvi elkáromkodta magát:

– Tyhű azt a rusnya békafejü teremtésit annak a fügefán termett apádnak!

S borzasztó utálattal fintorgatta az orcáját.

Erre mindenki felkacagott.

– Üsd agyon a porontyát! – rikoltott át a másik kocsiról egy katona.

– Ki kell pusztitani még a magját is! – mondotta egy másik.

A gyerek sirva fakadt.

– Lépj hát ki, az apád sarkantyúját, – orditott rá Bódogfalvi.

S megfogta a vállánál. Kiemelte a ládából, s ledobta a gyepre, úgy hogy elbukott.

A gyerek akkor felsivalkodott.

Mindenki gyülölettel és útálattal nézett reá.

– Jaj de csúf – mondotta egy asszony.

– Nem is csúf, – felelte a másik.

Ő pedig könnyes szemmel és görbe szájjal állott a földön is; minden pillanatban törült egyet a szemén, nézett hol erre, hol arra. Hangosan nem mert sirni. Csak szepegett.

– Üssétek agyon! – kiáltott újból a sátorbontó katona.

A gyermek e hangtól megriadva egy asszony szoknyájához bújt és belerejtette az arcát. Ez véletlenül az az asszony volt, amelyik azt mondta, hogy csúf a gyerek. A sütőasszonyok közül való sovány sasorru vénasszony. A karja most is fel volt gyűrve és tésztás; a fején hátrakötött kékkendő.

– Oh hogyisne! – szólalt meg akkor a gyermek fejére téve a kezét. Hátha nem is török. Ugye fiam nem vagy török?

A gyermek fölemelte az arcát, de nem felelt.

– Hát mi volna, – felelte Bódogfalvi. Itt vannak a ruhái is. Itt a sapkája, piros; itt a dolmánya, ez is piros! Ki látott már ilyen bugyogót? Madzag van az alján; össze lehet húzni, mint a zacskót szokás.

S ledobálta a gyermek ruháit.

– _Annem_, szólalt meg a gyermek, – _nerede_?

– No úgy-e hogy magyar! – kiáltott az asszony diadalmasan. Azt mondja: _anyám gyer ide_!

– Dehogy magyar az Vasné, – szólt Pető. – Nem azt mondja az, hogy _jer ide_, hanem azt, hogy _nerede_. Azt kérdezi, hol az anyja?

És a gyermekhez fordult:

– _Jok burda anang!_ (Nincs itt az anyád.)

A gyermek, erre megint sírva fakadt, és ezt a szót zokogta:

– _Meded, meded!_ (jaj-jaj.)

Vasné letérdelt és szótlanul öltöztette a gyermeket. Piros bugyogó, piros sapka, piros saru, violaszinű bársonydolmány. Bizony foltos a dolmányka, fakó a piros saru. Megtörülte a kötényében a fiu arcát.

– Vissza kell ereszteni, – mondta aztán fölállva.

Pető maga se tudta mit tegyen.

– Ej! – orditott fel Bódogfalvi a kardját kirántva, – hát a mi gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se kegyelmeznek!

– Szúrd agyon! – kiáltotta a sátorbontó.

Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne üsse.

– Ne bántsd!

De már akkor három asszony is fogta a gyermeket.

Mikorra a katona visszadugta a kardját, a gyermek úgy eltünt a szoknyák és kötények között, hogy kopóval se lehetett volna megtalálni.