XV.

Gergely az éjszakai harc után leugratott a Melegvizre és megfürdött, azután gyorsan visszatért.

A palota előtt egy kéklajbis vastagdereku legénynyel találkozott.

A legény ágyutisztitó vaspálcát vitt a vállán. A pálca végén kormos csöpü feketélett. Köszönt Gergelynek.

Amint igy odafordul arccal, Gergely megdöbbenve áll meg.

Ez a kéklajbis szőke legény, ez a gyerekes kis orr a két merész szem között…

Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az olajfestmények a falon. Nem változnak. Gergelyben élt ez az arc és ez az alak. Mikor gyermekkorában rab volt és a kocsin ült a parasztleány ölében, akkor látta ezt az arcot és alakot. A legény meg volt láncolva és a törököt szidta.

Gergely rákiáltott:

– Gáspár!

– Az a nevem, – felelte a legény elmosolyodva. Honnan tetszik engem ismerni?

Gergely nem tudott szólni.

– Ez mégis bolond dolog, – mondotta eszmélkedve, – hiszen _ez_ mégse lehet _az_. Húsz esztendeje innen-onnan, hogy láttam.

– Hogy hivják az apádat? – kérdezte újból.

– Ugy mint engem: Kocsis Gáspárnak.

– Az anyád meg valami Margit ugy-e?

– Az.

– Nem Baranyában kerültek azok össze?

– Debizony.

– Török rabságban voltak.

– Csak vitték őket.

– De kiszabadultak.

– Ugy volt.

– Dobó szabaditotta ki őket.

– Meg egy kis fiu.

Gergelynek elfutotta a láng az arcát.

– Itt van az anyád?

– Ide húzódott, mert az apám is itt van. Velem van az apám: egy ágyút gondozunk.

– Hol az anyád, te?

– Ahun gyün a?

Egy nagyképü vastag asszony ballagott a kapu felől. Két tejes kupa a kezében. A hátán putton. A köténye is tele sárgarépával.

– Kedves Margit néném, hadd csókoljam képen, – mondja Gergely eléje szaladva.

S mielőtt az asszony magához térne, csakugyan meg is csókolja mind a két orcáját.

Az asszony csak hüledezve néz rá.

– Én vagyok lelkem az a kis fiu, – mondja Gergely, – akit kend az ölében vitt a pécsi uton.

– Né! – mondja az asszony meghőkölve, – kegyelmed volt az vitéz uram?

Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.

– Én, lelkem, – feleli Gergely, – de sokszor eszembe jutott az a jóságos leánykori képe, meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált a szekér tetején.

Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtöl.

– Fogd ezt a kupát, – mondja a fiának, – mert bizonyisten kiesik a kezemből! Hát az a csepp lány? – kérdezte tovább Gergelyt, – él-e még?

– De él ám. Az most a feleségem. Odahaza van Sopronban. Kisfiam is van: János. Megirom nekik, hogy a jó Margit nénit láttam.

*

Hej Gergely vitéz, hol van a te kis fiad? hol van a te szép asszony-feleséged!