XXIX.

És a halálnak ebben a zivatarában, Dobó hol az egyik bástyán jelent meg, hol a másikon.

A fején ragyogó acélsisak volt most már, a mellén vért, a karján és lábain védővasak. A kezén vaskeztyü.

Itt az ágyúvédő kasokat igazittatta, amott magát az ágyút.

– Csak azt kell lőni, – mondotta, – amelyik bizonyos. Kiméljük a puskaport emberek!

Ezt az egyet nem értették a várban.

– A Jankóját ennek a puskapornak, – duhogtak a parasztok, – hát nem arravaló-e, hogy lőjünk vele?

S nem volt ember a várban, akinek a marka lövésre ne viszketett volna. Hiszen látnivaló, hogy itt a török az orrunk alatt: irtani kell a gonosz zsiványait, vagy legalább távoltartani a vártól.

Azonban Dobónak nem mertek szólni. Minél viharzóbb lett az ostrom, annál jobban a maga markába szedett minden intézkedést.

A török most már a vár keleti részén levő hegyoldalt is mind befolyta. Sátorok és boncsokok, s közte a tarka hadi nép sokadozott mindenfelé a vár körül.

A tábori zene hol itt szólamlott meg, hol amott, s a sipok, trombiták és réztányérok zenéje kisérte az ágyúk szakadatlan mennydörgését.

Ahol meg a falat nem törte az ágyú, a kumbaradzsik dobták ott a bombát, s az ijjas janicsárok lőtték a tüzes nyilat.

Golyózápor és tűzeső.

Ezektől a nyilaktól és robbanó bombáktól még jobban megzavaradott a nép, mint a golyótól.

Azonban a gyakorlott hadnagyok itt is csakhamar megjelentek.

Amint az első bombák behulltak és sustorogva, ugrálva szórták a vörösen szikrázó tüzet, maga Dobó is vizes bőrt ragadott és ráborult a bőrrel együtt egy ilyen bombára.

A nép bámulva látta, hogy a bomba nem hogy szétvetné a kapitányt, hanem egy kicsit dibeg-dobog, aztán elalszik a bőr alatt.

A következő bombákat már a katonák fülelték le.

Cserépből meg üvegből voltak ezek a bombák.

– Majd mutatunk mi különbet a töröknek – mondotta Gergely.

S előhozatta a maga bombáit, amelyekkel egy héten át foglalkozott.

Dobó rátette a kezét Gergely vállára:

– Még ne!