II.

Az egri vártól északkeletnek van egy magas hegy. Ez az Eged. Voltaképen Szent Egid, vagy Szent Egyed volna az igazi neve, de hogy az _Egyed_ nevet be nem vette soha a magyar gyomor, ma is csak Eged annak a hegynek a neve. Annyira van az Egertől, mint a Szentgellérthegy Kőbányától. De sokkalta magasabb és testesebb.

Ha ennek a hegynek az irányában valami erős kezü ember kilőne egy ludtollal szárnyazott nyilat, az a nyil átrepülne azon a dombon, ahol a török ágyúk egyik falkája dörög, és abba a völgybe hullana, ahol a tábori gyülevész nép ütött tanyát. A kereskedők, a lócsiszárok, a borbélyok, a dervisek, a kuruzslók, köszörüsök, szörbet és halve árulók, a kötéltáncosok, a rabszolgakereskedők, zsibárusok, cigányok s más eféle nép telepe most ez a völgy. Innen járnak nappal a táborba kalmárkodni, csereberélni, hulladékot lesni, népet mulattatni, kuruzsolni, lopni, csalni, szóval: _élni_ a katonák közé.

Október másodikán, a Szent Mihálynapi ostrom után harmadnapra egy fiatal deli érkezett ide a tárkányi erdő felől. Lóháton ült. Atilla, szűknadrág, sárga bakancs és teveszőr-köpönyeg volt rajta. Turbán helyett a delik szokása szerint a köpönyeg csuklyája födte a fejét. Az öve körültüzködve handzsárral. A vállán ijj és puzdra. Egy megláncolt lábu magyar fiut hajtott maga előtt. Az meg egy ökröt. Ökör és fiu láthatóképpen a deli zsákmánya volt.

Ezen a tájon szőlőültetvények vannak. A magyar nem szüretelt az idén. De tele is van a szőlő törökkel. Akármerre néz az ember, turbános vagy prémsapkás alakok bukdácsolnak a szőlők között.

Némelyik rákiált a fiatal delire:

– Hol szedted azt a gyönyörü zsákmányt?

De azok éppen akkor hajtják legdühösebben az ökröt. Nem felelnek.

A deli: Éva.

A rab: Miklós.

Őrök nincsenek erre, vagy ha vannak is, azok is böngésznek a szőlőben. Minek az őr, ha nincs ellenség? Bornemisszáné feltartóztatás nélkül jut a téglaégető völgybe, ahol a szennyes és diszes sátorok összevisszasága, az ebek és cigánypurdék sokasága lármázza őket körül. Aztán a kereskedők jönnek s licitálnak egymásra:

– Hogy adod a fiut? Én adok érte ötven piasztert.

– Én adok érte hatvan gurust.

– Én hetvenet.

– Az ökörért adok husz piasztert!

– Én harmincat.

– Negyvenet.

A deli nem áll szóba senkivel.

A kezében dárda van. Azzal vigyáz folyton hol az ökörre, hol a rabra. A rab kezében ostor pattog.

Leballagnak a téglakemencéhez. Itt még tarkább a kép. A téglákból a cigányság házakat hevenyészett. Tető helyett galylyal vagy ponyvával boritotta be. A kemencékben is tanyát vert egynehány cigány család. Sütnek, főznek, heverésznek az őszi napon.

A vén diófa alatt valami lócsiszár keritett magának helyet. Éva csak a délfelé való tizedik lépést nézte. Ott volt a lovak állása. Mellette a csiszár négy-rudu sátora, s kiirva reá török betűvel a koránból vett idézet:

„Amint Allah akarja, ugy leszen.“

Mert a török kalmár sohasem a maga nevét irja a boltjára, hanem csak egy idézetet a koránból.

Éva meglátta a követ. Valamikor malomkő volt az. Régen ott fekhetik. Ugy bele van süppedve a földbe, hogy csak a félkaréja áll ki. A közepéből magasra nőtt a fű, s rajta meg egy két bokor kövirózsa vert tanyát.

Éva behajtotta az ökrét és rabját a lovak közé. A dárdáját beleszúrta a malomkő közepébe.

A kereskedő hajlongva jött elő.

– Hogy adod a rabot? – kérdezte a szakállát simogatva.

Éva jelezte, hogy ő néma.

A néma katona nem ritkaság, s ha még hozzá se szakálla se bajusza, a török előtt egyszerre világos, hogy ez olyanféle Isten teremtése, aki most deli ugyan, de amikor nem deli, az a kenyérkeresete, hogy abból él, amije nincsen.

Hát a görög beszélt:

– Otuz gurus. (Harminc piaszter.)

Éva jelezte, hogy csak az ökör eladó.

A görög megnézte az ökröt elől-hátul; megtapogatta egy emelő mozdulattal a szügyét, s igy szólt:

– Jirmi gurus. (Husz piaszter.)

Éva a fejét rázta.

A kereskedő harminc s végül harmincöt piasztert igért.

Éva ezalatt leült a kőre, s a lába szárát fájdalmasan tapogatta. Nyers hus volt odakötve. Át is ütődött a leve a kékposztón.

Mikor a görög harmincöt piasztert igért, Éva jelekkel s dárdahegygyel mutatta, hogy egy sátort szeretne, mégpedig ezen a helyen.

A görög látva a deli halványságát és kimerültségét, érthetőnek találta, hogy a deli át akarja pihenni az ostrom hátralevő részét. Három-négy rongyosnál rongyosabb sátort is hozatott elő a szolgájával. Tessék választani.

Éva kiválasztotta a legnagyobbat, amelyik a legfoltosabb volt, s rámutatott az ökörre, hogy elvihető. A kereskedő kevésnek találta érte az ökröt. Éva odaadta a lovát is, de jelezte, hogy a sátort felállitva kivánja átvenni.

Hát a kereskedő neki nógatta a maga két szerecsenjét, s azok ott Éva fölé kifeszitették a sátort.

No ez simán ment.

– Az Isten segit minket! – susogta Éva az örömtől szinte reszketve, mikor Miklóssal a sátor belsejében magára maradt.

Mármost csak az volt a kérdés, hogyan és mikor emeljék el a követ?

Nincs más hátra, csak egy rúdat kell szerezni. Azt beleteszik a malomkő lyukába, s felbillentik a követ.

Rúdat szerezni pedig nem nehéz, csak a lovak korlátfájából kell egyet elvenni, s ez éjjel megtörténhetik.

Kiültek a sátor elé, s elővették a tarisznyát.

Az ágyú dörgött a dombon túl. A lombok között a várnak egy tornyát is látták. Félig rom volt már az a torony, de ők mégis örömmel nézték, mert azt mutatta: hova jutnak még ezen az éjszakán.

A mindenféle nép ott zsibongott körülöttük. Olykor katonák is jöttek. Többnyire lovat vettek, vagy a kuruzslókat keresték fel. A cigánytalizmánoknak is nagy volt a kelete. Nem igen biztak bennök, de azért vették. Egy szőrös mellü azabnak koszoruként függött a sok talizmán a mellén.

– Mit gondol, Miklós, – szólt Éva a köpenyegén végigdőlve, – nem lehetne-e nekem a fiamat megkeresnem? Ahogy idáig eljutottam, beljebb is eljuthatok.

– Már megint ezen töprenkedik a tekintetes asszony?

– Nem tartóztat fel senki ebben a ruhában. Megkereshetem, megtalálhatom a seregben is. Eléje állok Jumurdsáknak, és azt mondom neki: Itt a gyürü, add ide a fiamat!

– Erre ő elveszi a gyűrűt, és nem adja ki a fiut.

– Nyomorult gazember!

– Hiszen ha nem az volna. De még ha becsületes volna is, mi lenne, ha a táborban valamelyik tiszt parancsot kiáltana kegyelmednek? Lehetnek olyan csapatok, ahova delinek nem szabad keveredni. Az ágyúk telepe is zárt hely lehet. Mindjárt észrevennék, hogy kegyelmed idegen a táborban.

– Elfognának, az bizonyos.

– S még ha el nem fognák is, Jumurdsák ki nem eresztené a markából.

Éva felsóhajtott. Kibontotta a tarisznyát. Kenyeret és hideg csirkét vett elő. Kirakta egy kis bőr-abroszra.

– Együnk, Miklós.

Végre bealkonyodott. Az ágyúdörgés megszünt. A sötétségben csakhamar aludni tért mindenki.

Éva egy tekercs gyertyát vett elő a tarisznyából. Tüzes taplóval meggyujtották.

Éjféltájban Miklós kilopódzott a sátorból, s nehány perc mulva egy karvastagságú rúddal tért vissza.

Beledugták a malomkőbe, s elmozditották.

A kő alatt nem volt más, csak a nedves fekete agyagföld, meg egypár fekete bogár.

Éva odatoppantott a lábával a kő helyére.

Ez a toppantás kérdés volt a földhöz: üres vagy-e?

A föld tompán dobbant:

– Üres vagyok.

Éva a tarisznyából ásót vett elő. Rászoritotta a dárdája nyelére s ásott. Miklós kézzel kaparta a földet.

A második arasznyi mélységben az ásó deszkára koppant.

Erős és vastag tölgyfa deszka volt az, de már félig korhadt. Kiásták, kiemelték. Azon alól már ott tátongott egy gyermekderék vastagságu, sötét kőlyuk.

– Menjen előre, – mondotta Éva.