XIV.

A vár körületén másnap október negyedikén hatalmas töltést világitott meg a fölkelő nap.

A mély árok, amely körülvette a várat, helyenkint be volt töltve. Árok volt; domb lett.

A törések átellenében voltak ezek a dombok. Alul rőzse, kukoricaszár, erdei haraszt, venyige; – fölül föld. Ezt a munkát bizonyára addig folytatja a török, migcsak egy-két helyen olyan magas nem lesz, hogy át lehet ágyuzni és rohanni a várba.

Dobó megszemlélte ezt a munkát, aztán a tisztekért küldött. Behivatta a lovagterembe a négy főhadnagyot, meg behivatott egy hadnagyot, egy őrmestert, egy tizedest, és egy közlegényt. Jegyzőképpen Mihály deák szolgált, a cipóosztó.

Az asztal zöld posztóval volt bevonva. Rajta feszület, és két égő gyertya a feszület mellett. A terem sarkában a vörös posztóba öltözött hóhér. Mellette egy serpenyőben égő szén. A kezében fujtató. A serpenyő mellett ólomdarabok és harapófogó.

Dobó fekete posztó ruhába volt öltözve. A sisakja csúcsán kapitányi sastoll. Előtte egy ív tiszta papiros.

– Tisztelt társaim, – mondotta. Azért jöttünk össze, hogy Hegedüs hadnagynak és társainak az ügyét megvizsgáljuk. A jelek arra mutatnak, hogy árulók. Lelkiismeretesen meg fogjuk itélni.

S intett, hogy a rabokat vezessék elő.

Gergely fölállott.

– Uraim, – mondotta – én ebben a dologban biró nem lehetek, mert a vádlottal haragban vagyok. Mentsenek föl a biráskodástól.

Mekcsey is fölállt.

– Én csak tanu lehetek, – mondotta. Azt hiszem biró és tanu egy személyben senkise lehet.

– Legyen tanu, – felelték az asztalnál ülők.

Gergely távozott.

Mekcsey kiment az előcsarnokba.

Az őrök elővezették Hegedüst, meg a három társát, és a törököt is.

Hegedüs sápadt volt. A szemét kék gyürük környezték. Nem merte fölemelni a tekintetét.

Dobó csak őt hagyta bent. A többit kiküldötte.

– Halljuk, – mondotta. Mi volt ez a törökvezetés?

Hegedüs ekkor összeszedte magát, és szakgatottan beszélve ezeket mondta:

– Én a törököt csak a viztartóba akartam becsalni. A várat feladni nem akartam. Mindenki úgy árt a töröknek, ahogyan tud.

Dobó végighallgatta nyugodtan. A tisztek se kérdeztek tőle semmit. Mikor már nem szólt többet, Dobó félre állitatta, s behivatta egyenkint a legényeket.

– Mink, – mondotta az első, – nem tehettünk egyebet, mint amit a hadnagy úr parancsolt. Nekünk engedelmeskedni kell.

– Mit parancsolt?

– Azt parancsolta, hogy álljunk a viztartó szélén, ő egypár törököt hoz be.

– Mit mondott, hogy minek?

– Hogy a vár átadásáról beszéljünk.

Dobó a hadnagyra nézett.

– Nem igaz, – mondotta ez rekedten, – hazudik.

– Én-e? – szólt sértődve a legény. Hát nem azt mondta-e hadnagy úr, hogy a török minden jót beszél, Dobó uram meg semmi jót se, mégcsak ostrompénzt se akar adni.

– Hazudik – ismételte Hegedüs.

Bevezették a másik legényt.

– Miért voltatok a kútnál?

– Törököt vártunk, – felelte ez búsan. Azt mondta a hadnagy úr, hogy a vár előbb-utóbb a török kezébe kerül, hát jobb pénzért, mint vér árán. Bizonyos, hogy meghalunk, ha nem adjuk át szépen a várat.

Dobó behozatta a harmadik legényt is.

– Én nem tudok semmit, – mondotta ez. Csak oda voltam rendelve a kúthoz, de hogy miért, azt nem tudom.

– Nem mondta-e Hegedüs hadnagy, hogy ki kell egyezni a törökkel?

– De azt mondta.

– Mikor mondta először?

– A nagy ostrom után való estén.

– És hogyan mondta?

– Úgy, hogy mink kevesen vagyunk, azok meg sokan, s hogy lám a többi várat se lehetett tartani, pedig akkor kétfelé járt a török.

– Ostrompénzről szólt-e valamit Hegedüs hadnagy?

– Szólt. Azt mondta, hogy dupla zsoldot kellene kapnunk.

– Hát a várfeladásról mit mondott?

– Azt, hogy a török igy is úgyis megkapja, hát jobb ha még fizet is, mintsemhogy a nyakunk is odaveszszen.

– És a legénység mit mondott rá?

– Semmit. Csakúgy tűz mellett beszélgettünk, mikor már a török bekiabált.

– Tik nem kiáltottatok-e vissza?

– Nem. Csak a hadnagy úr beszélt velök éjjel.

– Hogyan beszélt velök?

– Egy hasadékon át az ókapúnál. Odament és beszélt három izben is.

– Törökkel?

– Törökkel.

– És mit mondott, mikor visszatért?

– Azt, hogy a török mindenkit bántatlanúl elbocsát, senkit se vág le. A kassaiaknak ezenkivül tiz-tiz aranyat ad, és hogy a két basa pecsétes levelet küld, hogy szavának áll.

– Hányan hallották ezt a legények közül?

– Valami tizen.

– Hát miért nem jelentettétek nekem? Nem megesküdtetek-e, hogy a várfeladásról nem beszéltek!?

A legény hallgatott.

Dobó folytatta:

– Nem az lett volna-e a kötelességtek, hogy azonnal jelentsétek a hadnagy beszédét.

– Nem mertük.

– Szóval: elhatároztátok, hogy a várat török kézre játszátok. Kik egyeztek ebbe bele?

A legény még hét nevet mondott, aztán mentegette magát:

– Mink nagyságos kapitány úr nem határoztunk semmit, mink csak engedelmeskedtünk. Csak a hadnagy úr beszélt, meg ő parancsolt.

A fal egy ágyúgolyó ütődésétől dobbant meg. A rudakra függesztett páncélok megzördültek. A falról egy csomó vakolat pergett le azon az oldalon.

Dobó a birákra nézett:

– Van-e valami kérdezni való?

A közlegény-biró kérdezett:

– A tiz legény beleegyezett-e abba, hogy a vár a töröké legyen?

A vádlott sápadtan felelt:

– A közlegény nem akarhat mást, mint a tisztje.

Több kérdés nem volt.

– Még a török van hátra, – mondta Dobó. Vezessétek be.

A török háromszor hajolt meg, mig az asztal elé ért. Ott meghajoltan maradt. Keze a mellén keresztben.

– Mi a neved? – kérdezte Dobó.

– Juszuf.

– Juszuf, vagyis magyarul József. Állj egyenesen!

A török fölegyenesedett. Körülbelül harminc éves akindsi volt. Zömök izmos ember. Belapitott orra, s a fején levő sebforradás tanúskodott arról, hogy a csatákban eleget forgott.

A kérdésekre elmondta, hogy tiz éve él Magyarországon, s hogy ott volt a falnál, mikor a Hegedüs kiszolt a résen:

– Hé törökök! Melyitek tud magyarul?

– Hazudik – morgott Hegedüs. Zoltay főhadnagy is beszélt mindig a törökkel.

– Én? – hörkent fel Zoltay.

– Igenis beszéltél. Valahányszor ostrom van, mindig kiabálsz nekik.

Zoltay dühében elhalványodva állott fel:

– Vizsgálatot kérek magam ellen, – mondotta. Nem ülhetek tovább a birói székben. Hogy én mindig kiáltok egyet, amikor ütök, az meglehet. De ez csak káromkodás. Az nem vétek! Micsoda beszéd ez!

Dobó csititotta:

– Mindnyájan tudjuk ezt a szokásodat, és senki ezért téged meg nem szól. De mert harag ébredt benned a vádlott iránt, fölmentünk a biráskodás alól.

Zoltay meghajtotta magát, és kiment.

Dobó újra a törökre nézett.

Ez aztán tört magyarsággal elmondta, hogy Hegedüs az ókapunál beszélt egy agával, azután Arszlán béggel. A bégtől becsületszót kért és száz aranyat. Azt mondta, hogy bebocsátja éjjel az egész sereget a várba, csak ott ásasson a kapu mellett, ahol a nagy rézdobot szokták verni. Ő (és itt Hegedüsre mutatott) azt mondja, lement éjjel a viztartóba s alagútra akadt, amely azonban a kapunál be van omolva. Az omlásnál a feje fölött hallotta a rézdobot szólni, s a katonák lépését is hallotta, hát sokat ásatni nem kell. Ő éjjel tizenkét órakor várni fogja őket, de azt is kiköti, hogy az ókapunál levő kassai katonákat ne bántsák. Megegyeztek. Éjfélkor Hegedüs lámpással vezette őket. A janicsárok, azabok és piadok keverten jöttek. Háromezren voltak készen a földalatti útra. A többi katona, Isten tudja hány ezer, két kapu kinyitását várta. Hanem az történt, hogy Hegedüsnek a lámpása a viztartó sarkánál a falba ütődött és elaludt. Sötétségben vezette az előcsapatot tovább. Ő tudta a járást, de a nagy vizmedence széle keskeny, s itt ő a sötétben is boldogult, de az előcsapat egymáson tolongva a vizbe bukdácsolt.

– Nem tudsz-e arról, – kérdezte Dobó – hogy Dervis bég elrabolta az egyik hadnagyunk fiát.

– De tudok – felelte a török. Két hét óta minden sátorban keresik a gyermeket. A bég keresteti. Ellopták tőle, vagy elszökött az ideérkezése után harmadnapra.

Dobó Hegedüsre nézett.

– Nyomorult! – mondotta.

Hegedüs térdre borult:

– Irgalmazzanak, könyörüljenek rajtam! – kiáltotta. – Megtévedtem, elvesztettem az eszemet.

– Megvallod-e magad is, hogy a várat az ellenség kezére akartad juttatni.

– Megvallom.

A tárgyalás nem tartott tovább egy óránál.

A következő órában már ott függött Hegedüs hadnagy a vár piacán, egy gerendából hevenyészett akasztófán, s Fügedy kikiáltotta a vár népének:

– Igy hal meg minden esküszegő, akár közember, akár tiszt, aki a várat a török kezébe akarja ejteni.

A három közlegénynek a fülét csapták el, az akasztófa alatt. A többi hetet megláncolt lábbal belső munkára rendelték.

A törököt úgy kidobták a várból a magas nyugoti falon, hogy nyakaszegetten hullt a társai közé.

A vár népe láthatta, hogy Dobó nem tréfál.