XVI.

Ezalatt a fiu is vezette a török hadat.

Eleinte félholt volt az ijedelemtől, de aztán arra gondolt, hogy ha kibukkannak a várba, elkiáltja magát.

Ez a gondolat megerősitette. Ingadozás nélkül vitte a fáklyát hol az aga előtt, hol mellette.

Csakhamar ők is fölfelé kanyarodtak. Akadály nélkül jutottak el egy falig, amely az Egerben mindenütt azonos homokkőből épült, s amelynek vakolata azt mutatta, hogy nem régen rakták.

– Bontsatok! – szólt a katonáinak az aga.

A vakolat csakhamar hullott a jatagánok és dárdák éle alatt. Csak az első két-három követ volt nehéz kibontani, a többi már könnyebben mozdult az acélizmu kezek erejétől.

De mégis tovább dolgoztak egy óránál.

Mikor már embernyi nagy lett a nyilás, az aga átléptette Miklóst.

Tágas pinceféle helyre jutottak. Mindenfelé hordók és hordók. Csak az volt különös, hogy a hely inkább teremhez hasonlitott, mint pincéhez. A falon is egy rongyos nagy kép, s alatta kerek kád. A képen két fejet lehetett látni. Az egyik szakállas szomorú arc, a másik egy szintén szomorú ifjú, amint a szakállasnak a mellére hajol. A fejük fölött fénykör. Az ifjú feje alatt kilátszik a fal a vászon rongyai közül.

– Fegyvert a kézbe! – szólt az aga hátra.

És folytatta;

– Itt vagyunk! Amint az ajtót felszakitjuk, nem kell orditani! Ha senkit se látunk, összevárjuk a hátul jővőket! A zászlósok azonnal a falra fussanak!

És hogy erre igent bólintottak a körülötte állók, folytatta:

– A kapu felé fogunk rohanni. Nincs kegyelem. Az ott levő őrség lefegyverzése az első, és a kapu kinyitása. Értettétek?

– Értettük, – hangzott a katonák halk morgása feleletül.

Az aga előbbre lépett, s megpillantotta a vasajtó előtt a nagy puskaporos kádat. Meghökkent.

A puskaporos kamrában voltak. A hordókban nem bor volt, hanem puskapor.

De Miklós is tudta már, hogy hova jutottak.

Amint ott állott a nagy kádnál, visszafordult. Végigpillantott az egymásra tolongó fegyveres alakokon; arca sápadt volt és átmagasztosult; aztán belecsapta az égő fáklyát a puskaporba.