XVIII.

Csak az ostrom visszaverése után szemlélték meg, hogy a robbanás micsoda kárt okozott.

A templombástya jobb oldala a sekrestyével együtt fekete tátongó üredék volt. A várfal az éjjeli épitéssel együtt ledőlt ezen a helyen, s a két száraz malomnak, amelyik ezen a helyen dolgozott, csak a düledéke volt meg. A sekrestye oldalában harminc vágni való marha volt. Ezek megszakgatva és döglötten hevertek.

A vártán volt nyolc legényt darabokra tépetten találták meg. Odaveszett egy hadnagy is, Nagy Pál, akit Bátory György küldött volt harminc drabanttal Erdőd várából.

S a közelben levő katonák közül is sokan megsebesültek. Egy Horvát Gergely nevű vitéznek vállban szakitotta le a karját a robbanás valami köve. Még aznap meghalt, s még aznap lebocsátották a temetőbe.

A várbeliek csak akkor tértek tulajdonképen magukhoz, mikor látták, hogy a török nem birt a várba felhatolni.

– Az Isten velünk van! – kiáltotta Dobó a haját hátrasimitva és az égre pillantva. Bizzatok vitézek az Istenben!

Az ostromot tulajdonképen a leves verte vissza. A török hozzá volt szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem.

Amint az első létrán végig ömlött a forró paprikás lé, az embereket mintha lesöpörték volna. A létrák alján tolongó had is szerte ugrott. Ki a kezéhez kapott, ki az arcához. A fejüket pajzszsal takarva iparkodtak el a falak alól.

A várbeliek föllélekzettek.

Dobó a molnárokat és ácsokat hivatta.

– Szedjétek össze, – mondotta, – a malom részeit. A kettőből csináljatok egy portörő kölyüs malmot. A mi hiányzik, azt az ácsok azonnal faragják.

És körülpillantva kérdezte:

– Hol van a számtartó?

Egy kormos fekete alak lépett elő a monostor falaiból. A bajuszára szállt kormot fujva, szakállát ütögetve állt Dobó elé.

Az öreg Sukán volt.

– Sukán bácsi, – mondotta Dobó, – adjon ki a pincéből salétromot, ként és szenet. Mihelyt a malom elkészül, a molnárok puskaport fognak törni.

Csak most gondolt arra, hogy maga is mosakodni menjen. Olyan volt ő is, mint a kéményseprő.