XXIV.

Mindennap próbáltak valamit a törökök.

Hogy a tárgyak jó védelmet nyujtottak az első éjjelen, látják ám másnap a várbeliek, hogy a Hécey prépost házától kezdve nagy földhányás túródzik a vár délnyugoti faláig.

A falnál csakhamar hordók tolódnak fel az árokból, s ezer meg ezer kéz hordja és rakja az üres hordót.

A török feltörte az összes pincéket. Kieresztette a bort a hordókból, s ide hordta a vár alá.

Most ezen az oldalon egy nagy hordófal épül. Kézből kézbe száll a hordó, s fordul fenékkel talpra valamennyi.

Még aznap fölépül a hordóhegy. Támasztéka a várfal. Tulfelől lépcsőzetes.

A várból egésznap puskáznak rájok, de nem tesznek annyi kárt bennök, hogy elriadnának.

S még éjjel is döng és duhog a sok hordó és szüreti kád.

A puskások nagy része idekerül most. A mozsarak is ott guggolnak a falon. Egypár szakállas ágyú oldalt a hordóhalomra céloz.

– Bolond a török, – mondja Fügedy.

Fügedynek ez a fal a helye mostan.

De nem bolond az. Lám kora hajnalban előmozdul a hordók alján egypár nagy széles tárgy. Nyolc kópja tartja. Husz harminc török is elfér egy-egy tárgy alatt.

– Tüzet és vizet! – rendelkezik Dobó. Hozzatok szalmát, vasmacskát, horgot és csáklyát, sokat!

Mert nemcsak a tárgyak mozgását látta, hanem azt is, hogy lent az árokban fáklyákat gyujtanak.

A Bebek-bástyát is lőtték tegnap, s itt zsákokba kötött föld volt a lépcsőjök.

Dobó egy pillanatra itt is megfordult. Gergelyt készen találta mindenféle láncra kötött vasmacskával és csáklyákkal. A bástyán tüz égett. A tüz mellett üstökben faggyú olvadt. A szurkos szalmakoszoruk rakásokba rendezve feketéllettek a tüz körül.

A török itt is nagy tárgyak alá huzódva indult a vár ellen.

Mekcsey az ókapunál tömetett. Innen is vártak ostromot.

A veszedelem legfenyegetőbb volt a délnyugati sarkon, ahol Fügedy állott. Dobó fölnyomta az acélsisakját, és Balázs apród kiséretében odanyargalt.

Hát már akkor égett a palánk.

A török ezuttal nem orditozott. Óvatosan a tárgyak alá húzódva puskázott a várbeliekre.

Felülről nem lehetett lőni. Az égő palánk aljából lőttek vissza s lyukakat vágtak csákánynyal a kő között, hogy ezeken a réseken lőhessenek a tárgyak alá.

– Szalmát rájok! harsogta Dobó.

Egyfelől a viz locsogott az égő palánkra, másfelől olajba és faggyuba mártott tüzes szalmakoszoruk repültek a tárgyak fölé.

Amelyik tárgy a falig jutott, azt csáklyákkal fölforditották, vagy ellökték. Amelyiknek a teteje tüzet fogott, azt csak hagyták közeledni. A török csakhamar eldobta, és orditva menekült a tüzesőből.

A hordók inogtak alattuk, s némelyik a hátán vitte a lángoló tüzet.

– Szalmát, csak szalmát! – kiáltotta Dobó.

Az olajba mártott szalma lángoló rongyokban repült ujra alá a tárgyak födelére. A kopjatartók eldobták a szerszámukat, s hanyatt-homlok rohantak le a golyózáporból.

De ez csak szünet volt. Amint az első támadókat visszaverték, a török ágyúk a palánk szakgatásába fogtak.

Dobó hasra fektette a népét, hogy a golyók ne találják. A palánk-cölöpök közül kettőt sikerült a török ágyúknak ellőniök. A palánk megingott, és negyven öl hosszan ropogva recsegve kifelé hajolt.

Még egy cölöprontás, és leszakad az egész.

– Csáklyát elő, – kiáltotta Fügedy. És láncokat.

Ötven csáklya kapott a kifelé hajló palánkba.

Vasláncok és kötelek, új cölöpök és karók kerültek elő. A palánk csakhamar ismét az előbbi állásába helyezkedett.

Dobó már ekkor a Bolyky-toronynál volt, ahol a szurok, puskapor és égett faggyu egybekeveredett illatában Gergely fogadta az ostromot.

Ez a félig rom szeglettorony nagy bizalma lett a töröknek. Hogy Temesvár is egy torony miatt esett el, ezt tartották a szerencse pontjának, habár az első ostromban nem is sikerült a sarkukat megvetni benne.

Itt hogy csupa földet hordtak a torony fala mellé, belülről nem lehetett rájok lőni.

A törökök egymást nyomva tolakodtak a széles tárgyak alatt fel. Hullt rájok az égő szurkos és faggyús koszoru, mégis sikerült a toronyba hágniok.

– Üsd vágd! – hangzott a tisztek kiáltása.

– Allah akbar! – volt a felelet.

A torony alján csáklyák és kopják nyulakodtak elő. Taszigálták, kaparták, vágták, horgolták a tárgyakat.

De a török is dolgozott. A tárgyak alól a tüfenksik puskáztak. Lándsák és gránátok röpültek alulról a védőkre.

Egy páncélos szpáhi halálmegvetéssel ugrott a falra, s a két vasas kezével malmozva verte szét a csáklyákat és kopjákat. A másik harmadik a nyomában.

Mig ezt a hármat leagyalták buzogánynyal, a többi ezeknek a hátán előnyom akodott.

Egy perc nem telt belé, már feltoltak egy tehénbőrrel bevont tárgyat a torony tetejére, s az alatt harminc-negyven janicsár térdelve és hasalva lőtte a bástyán küzdő katonákat

[Illustration: (Az egri ostromból fennmaradt harci csákány.)]

Dobó az ágyukhoz rohant.

A torony belsejében levő katonák még csak nem is árthattak nekik, mert a torony teteje be volt már deszkázva, s a deszkákat nem lehetett lelökni a janicsárok miatt.

– Jertek ki! – kiáltotta Gergely.

S a janicsárok puskáival mit se törődve maga is csáklyát ragadott. Beleakasztotta az egyik tárgytartó kópjába, s azt elrántotta.

A bástyán levő katonák is észrevették a torony új elfoglalását. Mind a tüzes szerszámhoz kaptak, s a falon felnyomakodó janicsárokat elboritották tüzzel.

Dobó látta, hogy a janicsárok összeköttetése megszakadt. Hirtelen lefelé fordittatta a két ágyut, és a töltésen sokadozó janicsárok közé lövetett.

A janicsárféle katona nem igen tart az ágyutól. Két ágyunak két magva nem sokat árt. A dörgést meg megszokták ezek. Csakhogy a Dobó ágyui apró maggal vannak töltve. Közelről tízével-huszával dől tőle a török.

A janicsárok irtózva hátráltak.

– Tüzet rájok! Tüzet! – hangzott fent is a Gergely szava.

S a torony-tetőn rekedt janicsárokra repült a szurok-koszoru. A török ide-oda kapkodott, de hogy a puskáját már kilőtte, nem volt ideje újra tölteni. A tűz és láng egyre több. Orditva vetik alá magukat a torony ból. S még jól járt az, aki kivül esett. Az egyszerüen kitörte a nyakát. Aki a várba ugrott, az rosszabbúl járt, mert úgy agyon verték, hogy csontja se maradt épen.