XXXIV.

Este felé egy fehér kendős török jelent meg az egyik résnél.

Megismerték, hogy Vas Miklós.

Egyszerre berántották. Ragadták Dobóhoz.

Utközben száz meg száz ajak kérdezte tőle:

– Mi a hir?

– Jön a had! – kiáltotta Miklós mindenfelé.

Dobó tanitotta rá, hogy ezt felelje a kérdezőknek.

A biztató válasz becikázta a várat.

Hát jön a had! Mégis csak igazat beszél az a Pető főhadnagy úr!

Vas Miklós levette Dobó előtt a turbánját, s kibontotta a patyolatból a levelet. Átnyujtotta.

Dobó megnézte a pecsétet. A püspöktől jött. A pecsét mellett tépte fel, s nyugodt kézzel bontotta szét a levelet.

Lóháton ült. Köréje oda csődült a nép. Mig ő a levelet olvasta, a nép az arcán iparkodott olvasni a levél tartalmát.

De olyan volt ez az arc, mint a vas. Mikor elkezdte olvasni a levelet, éppen olyan volt az arca, mint mikor elvégezte.

Összehajtotta a levelet és a zsebébe tette, aztán körül pillantott, mintha bámulna azon, hogy olyan sokan állnak ottan.

– Hát jön a had, – mondotta nyugodtan.

A főhadnagyok közül csak Pető állt ott. Ennek odaszólt, hogy más is hallhatta:

– A hadnagy urakat este hivatni fogom. Örvendetes hirt akarok közölni.

Aztán bement a szobájába, s bevonta maga után az ajtót.

Leült a székre. Vasnyugalmu vonásai szomorúakká változtak. Keserüen és reménytelenül nézett maga elé.